Századok – 2001
TANULMÁNYOK - Nagy József: A szántóföldi művelés állami irányítása és a paraszti gazdálkodás feltételei az 1950-es években (1949-1956) V/1075
A SZÁNTÓFÖLDI MŰVELÉS AZ 1950-ES ÉVEKBEN 1093 és rozs vetésterülete 3,260.000 hold volt, tehát 240.000 holddal kevesebb, mint amit a rendelet előírt. 1955 nyarán — már a Rákosi-féle restauráció idején — ismét keményebb hangú rendelet jelent meg a kenyérgabona kötelező vetéséről.3 5 A rendelet mind a termelőszövetkezetek, mind az egyénileg gazdálkodók számára kötelezően előírta a kenyérgabona vetését, a tanácsoknak pedig a tervkészítést és annak ellenőrzését. „A községi tanácsok végrehajtó bizottságai kötelesek a kenyérgabona vetésterve és a gazdalajstrom adatai álapján az egyénileg gazdálkodók kenyérgabona vetési kötelezettségét egyénenként megállapítani, és a pontosan meghatározott területet beadási könyvükben előírni. A vetési kötelezettség tudomásulvételét az egyénileg gazdálkodók sajátkezű aláírásával, külön kimutatásban kell elismertetni. A kimutatásba azokat a gazdálkodókat is fel kell venni, akik a vetés teljesítését megtagadják, az előírtnál kevesebbet, vagy többet szándékoznak vetni. - Az egyénileg gazdálkodók kötelesek a vetési kötelezettség teljesítését a vetési munkák befejezésétől számított 3 napon belül a községi végrehajtó bizottságnak bejelenteni." Eme keményhangú rendelet ellenére 1955 őszén a kenyérgabona vetésterülete 3,130.000 hold volt, ami 130.000 holddal alatta maradt az 1954. évi vetési területnek. b) Termelési kényszer Egyes növények kötelező termelését, vetési kényszerét a mezőgazdasággal kapcsolatos rendeletek már 1945 után előírták. Ezek azonban ekkor még zömmel az alapvető közellátási cikkekre terjedtek ki. Ilyen volt a búza, rozs, árpa, kukorica, cukorrépa, napraforgó, s ezeknek a termelési terve és vetésterülete 1948 után sem változtak meg alapvetően. 1949-től azonban a kötelező termelést olyan növényféleségekre is kiterjesztették, amelyek nem voltak ismertek a gazdálkodók előtt. Nem ismerték a termelési eljárásokat, féltek az alacsony terméshozamtól és sokan igyekeztek kibújni a termelési kötelezettség alól. Ez úgy látszik sok esetben eredményes is volt, mert egy 1952 februárjában megjelent rendelet kimondja, hogy „rendeletben megállapított keretek között az egyes termelők vetési kötelezettségét a községi vetésterv alapján, a helyi termelési viszonyoknak megfelelően a községi tanács végrehajtó bizottsága határozza meg. A jóváhagyott, esetleg módosított vetéstervet március 5-ig az érdekeltekkel közölni kell, akik azt teljesíteni kötelesek."36 Ez a termelők egyéni érdekeit egyértelműen figyelmen kívül hagyó diktatórikus intézkedés volt. Természetesen nem ez volt az első és egyetlen diktatórikus rendelet. Az aratási munkák utáni tarlóhántást a gyomnövények elpusztítása érdekében a miniszteri rendeletek már 1947-48-tól szorgalmazták. Ez azt jelentette, hogy a gabonafélék betakarítása után a tarlót tárcsával, vagy kultivátorral meg kellett fordítani, s ezáltal a gyommagok még érés előtt a föld alá kerültek. 1950-től azonban „a learatásra kerülő főnövények megyénként meghatározott hányadán másodnövényeket (köles, kukorica, csalamádé, csillagfürt, mohar stb.) kell termelni. Má-35 42/1955. (VII. 24.) MT. Rendeletek Tára 1955. 145. 36 10/1952. (II. 15.) FM. számú rendelet. Rendeletek Tára 1952. 409.
