Századok – 2001
TANULMÁNYOK - Nagy József: A szántóföldi művelés állami irányítása és a paraszti gazdálkodás feltételei az 1950-es években (1949-1956) V/1075
A SZÁNTÓFÖLDI MŰVELÉS AZ 1950-ES ÉVEKBEN 1085 szeget kell biztosítani." Ezután a „tiszta feleslegből" ki kellett még fizetni a földdel belépő tagok földjáradékát, s ami meg ezek után megmaradt, azt a munkaegységek kifizetésére lehetett fordítani. A kormányrendelet megjelenésével és a minta-alapszabályzatok elkészítésével hivatalosan is kezdetét vette a szövetkezetek szervezése. 1948 decemberéig becsült kimutatás szerint 468 különböző típusú szövetkezeti csoport kezdte meg működését, részletesebb információk azonban nem állnak rendelkezésünkre. 1949 júniusában már 584 tszcs működött 12.900 taggal, 95.573 kh (55.000 hektár) területen. Az egy szövetkezetre jutó földterület 163 kh (94 hektár) volt, az átlagos szövetkezeti tagság pedig 22 fő. Ha figyelembe vesszük, hogy ennek a területnek jelentős része is az 1948 őszén és azt követően leadott földbérlő-szövetkezeti föld volt, akkor világos, hogy első lépésként a falvak legszegényebb, nincstelen, vagy 1-2 holdas parasztjait tömörítették a szövetkezetekbe. A kimutatott 22 fős átlagtagság valójában még ennyi sem volt. Egy tszcs, megalakulásához legalább 10 fő kellett. Az anyagi biztonság és a remélt nagyobb anyagi jólét következtében a férj és feleség is tagjai lettek a szövetkezetnek, így egy 22 fős tagság meglehet, hogy 10-12 családból állt. A földművesszövetkezeti bábáskodás sem tartott sokáig. Érthető a rendszer urainak az a döntése, hogy a termelőcsoportok adminisztrációját a földművesszövetkezetekre bízta. Hiszen a legkisebb termelőszövetkezetnek is legalább egy könyvelőt, vagy adminisztrátort alkalmazni kellett volna. Erre azonban nem volt pénz. Közben azonban a földművesszövetkezetek helyzete is megváltozott. Munkagépeiket át kellett adni a gépállomásnak, ha malommal, vagy olajütővel rendelkeztek azok a megalakuló állami vállalatok kezelésébe kerültek, s a földművesszövetkezetek mindinkább mint fogyasztási, beszerző és értékesítő szövetkezetek szerepeltek és semmi közük nem volt a termeléshez. 1950-től megindult a III. típusú tszcs-k önálló termelőszövetkezetté alakulása, s a továbbiakban mindinkább önállósulásra ösztönözték a szövetkezeti csoportokat. Ez volt az a keret, amelyben a mezőgazdaságnak és a mezőgazdasági népességnek élnie és termelnie kellett volna. Gyakran végrehajthatatlan rendeletek tömegétől gúzsba kötve, rendőrségi és bírósági intézkedésektől megfélemlítve cipelte hátán egykor imádott, most százszor elátkozott földjét. Az évről-évre növekvő földadó és beszolgáltatás nemcsak a gazdagparasztság, hanem minden mezőgazdasággal foglalkozó életét bizonytalanná tette. A gyakran ismétlődő tagosítások átláthatatlanná tették a földbirtoklást is. A „kulákság" határát országosan 25 kh-ban, vagy 350 aranykorona tiszta jövedelemben szabták meg, végrehajtása azonban a falusi elöljárókra várt, s voltak olyan falusi párttitkárok, akik az egész birtokos parasztságot osztályellenségnek tekintették. Nem bírván a terheket, évente tízezrek hagyták ott a mezőgazdaságot, s a megműveletlen állami tartalékföldek területe százezer holdakkal nőtt, miközben a mezőgazdaság nem tudta normálisan ellátni élelmiszerrel a magyar lakosságot. 3) A mezőgazdasági termelés állami irányítása A mezőgazdasági termelés megszervezésébe az 1945-48 közötti koalíciós kormányzat idején is beleszólt az állam, ez azonban akkor még csak a legfontosabb
