Századok – 2000
KÖZLEMÉNYEK - Molnár Antal: A belgrádi kápolna-viszály (1612-1643). Kereskedelem és katolikus egyház a hódolt Magyarországon 373
396 MOLNÁR ANTAL csolataira tehát ugyanazokat a jogelveket tekintették érvényesnek az Oszmán Birodalom területén, mint Raguzában, az áhdnámék így csak a török hatóságokkal való kapcsolatokat szabályozták. Ez az alapelv érvényes a kápolnák tartásának és a nyilvános vallásgyakorlat jogára is. Az egykorú beszámolókból egyértelműen kiviláglik, hogy a kortársak a raguzai polgárok kiváltságos pozíciójának egyik alapvető összetevőjeként kezelték a nyilvános vallásgyakorlatra és a balkáni katolikusok védelmére való jogot.111 Ebből kiindulva a régebbi történeti irodalom továbbszőtte a gondolatmenetet, és a törököktől kapott olyan kifejezett kiváltságról beszélt, amely lehetővé tette a raguzaiak számára nyilvános templomok állítását török területen és a balkáni katolikusok védelmét.11 2 Az áhdnámékban és fermánokban viszont egyetlen szó sem esik nyilvános kápolnatartási jogról, vagy egyéb, egyházi jellegű kiváltságról.11 3 Ez az ellentmondás a raguzai-török kapcsolatokkal foglalkozó történészek figyelmét nem keltette fel.11 4 Egyedül Nicolaas H. Biegman foglalkozott Raguza egyházi kiváltságainak kérdésével, ő arra az (első látásra talán paradoxnak tűnő) eredményre jutott, hogy a raguzai kiváltságlevelek értékét a hiányaik adják meg. Azáltal ugyanis, hogy ezek a szultáni iratok nem beszélnek a belső igazgatásról, a szabad vallásgyakorlatról, külpolitikáról vagy a törökökkel való katonai együttműködésről, éppen Raguza teljes autonómiáját ismerik el. A vallásgyakorlat jogának említése (például a naxosi vagy a galatai ahdnámékban) a vazallus államok polgárait a zimmi státushoz közelíti, ebben az értelemben tehát bizonyos szempontból a jogok csorbítását, és nem kiterjesztését jelenti.11 5 A kolóniák jogi autonómiájáról fentebb elmondottakat a vallásgyakorlat jogára is értelmezve megállapíthatjuk, hogy a szabad és nyilvános vallásgyakorlat és a templomállítás jogát nem valami külön erre szóló kiváltságban kell keresnünk, hanem egyszerűen Ra-110 B. Bojovic: Dubrovnik et les Ottomans i. m. 145. 111 Itt a bőséges forrásanyagból csupán Matteo Gondola konstantinápolyi követ 1674. évi, ebből a szempontból különösen is tanulságos beszámolójára utalok: K. Horvát: i. m. 382-389. 112 F. M. Appendini: i. m. I. 174. Lujo Vojnovic: Dubrovnik i Osmansko Carstvo I (1365-1482). Beograd, 1898. 102-113. 113 Ciro Truhelka: Tursko-slovjenski spomenici dubrovacke arhive. Glasnik Zemaljskog muzeja Bosne i Hercegovine 23 (1911) 1-162. Ljubomir Stojanovic: Stare srpske povelje i pisma. Dubrovnik i susedi njegovi 1/2. Beograd-Sr. Karlovci, 1929-1934. (Srpska Kraljevska Akademija. Zbornik za istoriju, jezik i knjizevnost srpskog naroda. Prvo odeljenje. Spomenici na srpskom jeziku 24.) 217-408. Glisa Elezovic: Turski spomenici 1/1-2 (1348-1520). Beograd, 1940-1952. (Srpska Akademija Nauka. Zbornik za istocnjacku istorisku i knjizevnu gradju. Odeljenje drustvenih nauka. Serija prva. Knjiga I.) Ugyanakkor a 16. századból jónéhány olyan török fermán ismeretes, amelyek a raguzaiak tényleges közbenjáró szerepét bizonyítják egyházi ügyekben: többször támogatták a török hatóságoknál a hercegovinai török alattvalók templomjavítási kérelmeit, és kijárták, hogy a bosnyák ferencesek mentesüljenek a szerb ortodox püspökök adóköveteléseitől. Vö.: PAD Traduzioni di capitulazioni e firmani (1459-1756). pag. 168-169 (1540). 185-186 (1567). N. H. Biegman: i. m. 169-170. V Boskov: i. m. A Raguzai Történeti Levéltárban őrzött mintegy 12000 török irat módszeres átvizsgálása ezt a képet nyilván tovább árnyalná. A levéltár török anyagára: Hazim Sabanovic: Turski dokumenti Drzavnog Arhiva u Dubrovniku. Prilozi za orientalnu filologiju 12-13 (1962-1963) 121-149. 114 I. Bozic: i. m. Torna Popovic: Turska i Dubrovnik u XVI veku. Beograd, 1973. 315-316. M. M. Frejdenberg: Dubrovnik i Osmanskaja imperija. Moskva, 1984. Z. Zlatar: Between the Double Eagle i. m. Uő: Our Kingdom come i. m. 115 N. H. Biegman: i. m. 52-53. A galatai fermán szövege (az 1453. évi irat 1612. évi megerősítése): G. Noradounghian: i. m. 111-112.
