Századok – 2000
KÖZLEMÉNYEK - Szatmári Péter: Az osztrák nemzet és nemzettudat (küldetéstudat) kérdései az 1920-30-as években 1361
1362 SZATMÁRI PÉTER különösképpen az Anschluß tényleges bekövetkezése után, csak a második világháború során szerintük törvényszerűen kirobbanó össznémet forradalom eredményeképpen megszülető új, nemzetileg homogén Németország részeként tudták elképzelni. Az 1943-as évtől kezdődően az Osztrák Szociáldemokrata Párt többsége revideálta addigi nézeteit és lehetségesnek ítélte Ausztria független államiságának helyreállítását, valamint egyre inkább elfogadta az álláspontjuk szerint a második világháború éveiben és a nemzetiszocialista rémuralom következményeképpen megszülető osztrák nemzet és nemzettudat létjogosultságát küldetéstudattal kiegészülve. A keresztényszociális párt, mely a húszas években még csak „átmenetileg" független Ausztriáról szólt (elegánsan és kényszerűen elkerülve az Anschluß-dilemmát), a harmincas évek elején, „a rendszerváltás pillanatában" és azt követően beletörődött és számolt Ausztria „hosszú távú" életképességével, fennmaradásával. Engelbert Dollfuß kancellárságával megkezdődött a párt beépülése a „párt nélküli" struktúrába, biztosítva és megőrizve „benne" saját hatalmi pozícióit, valamint befolyását a döntési mechanizmusokra. Súlyos tehertételként nehezedett az Osztrák Keresztényszociális Pártra az autoriter szisztéma elfogadása és az abban való aktív közreműködés, melynek igazolására a legkézenfekvőbb érvként az „ostromlott vár pszichózisa" kínálkozott. A párt, demokratikus tradícióit elfeledve, asszisztált a demokratikus intézményrendszer leépítésénél, valamint a szociáldemokrata párt illegalitásba kényszerítésénél. A keresztényszociális párt — szemben a szociáldemokratákkal — kényesen ügyelt arra, hogy se hivatalos, se informális módon ne támogassa a Németországhoz való csatlakozás előkészítését. Tette ezt részben taktikai okokból, hiszen a versailles-i békeszerződés, valamint a genfi protokoll szigorúan megtiltotta a csatlakozás felvetését is.1 A párton belül és körül lassan formálódó, nem jelentéktelen csoport (Anton Wildgans, Guido Zernatto, Karl Ernst Winter, Leopold von Adrian stb.) véleménye szerint a Habsburg-ház egyfajta sajátos osztrák képződményt jelentett, és a Monarchia tradíciójának és „küldetésének" (a Duna menti népek békés egymás mellett élése) továbbvitelét kifejezetten a keresztényszociális pártnak kell magára vállalnia. Ignaz Seipel kancellár, az első Osztrák Köztársaság egyik legmeghatározóbb politikusa — aki korábban IV Károly gyóntatója volt — az Anschlußt egészen haláláig nem tartotta „aktuálisnak", ezzel egyfelől a bizonytalan jövőbe tolta annak megvalósulását, másfelől elfogadva a béke feltételeit, reálisnak tartotta Ausztria létezését, sőt bizonyos egyedi osztrák szerep meglétére utalt: ,.JJekünk, osztrák-németeknek különleges feladatunk volt Közép-Európa, a kelet, a szlávok, a magyarok stb. vonatkozásában. Teljesítettünk mindent, vagy sem ? Ha nem, akkor egyszerűen »haza leszünk zavarva« a »Birodalomba« és ott tartományként kerülünk, a többi tartomány mellett, porosz uralom alá, mivel az Úr nem tud velünk mit kezdeni. Nekünk mindig arra kell gondolnunk, hogy Ausztriának egy olyan 1 A Saint Germain-i békeszerződéssel kapcsolatos keresztényszociális állásfoglalást tükrözik Ignaz Seipel gondolatai: „ha a békeszerződések által létrehozott Ausztria nemcsak egy pillanatra, hanem mindörökre életképtelennek bizonyulna, az azt jelentené, hogy Európa térképének közepén egy lyuk keletkezne." Idézi Manfred Jochum: Die Este Republik in Dokumenten und Bildern. Wien, 1983. 48-49.
