Századok – 2000

TANULMÁNYOK - Nagy Péter Tibor: A húszas évek középiskola-politikájának kialakulása 1313

KÖZÉPISKOLA-POLITIKA A 20-AS ÉVEKBEN 1319 Egyrészt a görög remekírók magyar fordítását adta, mellyel rendkívül megosztotta a „görög tantervi lobbit". E munka — és tantárgy — ugyanis számos írónak, s nemzetközi hírű klasszika-filológusnak adott rangot és feladatot, ők tehát a klasszikus görög kultúra iránti elkötelezettségük dacára eltűntek a tantervi reform ellenzői közül. Ráadásul a klasszikus görög irodalom tartalmi illetve esztétikai ismertetése a klasszikus görög kultúra ismerete, annak műveltségi javai, s annak morális nevelő értéke iránt elkötelezetteket tulajdonképpen jobban kielégíthette, mint a grammatika és lexika által túlterhelt hagyományos ógörög nyelvtanítás. (Az 1899-es tanterv e csoportok megnyerése érdekében a görögpótló anyagán belül növelte a klasszikus görög irodalomra, görög kultúrára vonatkozó ismeretek arányát.) Hogy a kérdés mennyire tudatos politikai kompromisszum a görög történelemmel modern tudományos eszközökkel foglalkozók és a görögöt ellenző pragmatisták között a görög grammatikusok és az egyházi érdekkör ellen, mi sem mutatja jobban, mint hogy Schwarz Gyula, liberális politikus, a kötelező ógörög eltörlésének egyik legbefolyásosabb szorgalmazója, a korabeli európai értelmiség egyik intellektuális botrányhőseként igazi történeti kritika tárgyává tette a neohumanizmus bálványait: az athéni demokrácia intézményrendszerét csakúgy, mint Arisztotelészt. Azaz: érdemben, tárgyilag foglalkozott az antikvitással. így az ógörög kötelező voltát védelmező pozícióban leginkább azok a tanárok maradtak, akiket ennék megszüntetése egzisztenciájukban érintett, s akik a középiskola formális képző arculatához ragaszkodtak, - utóbbiak viszont úgyis az oktatáspolitika ellenzékéhez tartoztak. A „görögpótló" által átmentett hellenisztikus műveltség — minthogy magával a nyelvvel egyáltalán nem foglalkozott — minden használhatóságát elveszítette a teológusképzés előkészítése szempontjából, így az egyházak számára e fejlődési irány több, mint nemkívánatos volt. Az egyházi kritika jelentősége — s ez fontos új elem — 1919 után nyilvánvalóan megnőtt. Másrészt a „görögpótló" nevű tantárgy a régebbi magyar irodalom nem anynyira esztétikai, mint inkább történeti és nyelvpolitikai szempontból fontos munkáit emelte be a közműveltségbe: Kármán József értekező munkáit, Kazinczy és Berzsenyi levelezését, „régibb elmélkedő és történeti irodalmunkat". Ezáltal a modern magyar irodalom tantervi súlynövekedése által visszaszorított irodalomtörténészeket sikerült megbékíteni, sőt sikerült a klasszikus magyar irodalmat is a modern értelemben vett nemzeti ideológia szolgálatába állítani. Ennek az ismeretkörnek a fontossága — minthogy Magyarország Trianon következtében nemcsak, hogy lényegében egynyelvűvé vált, de a Szekfű-féle történelemideológia a nyelvprogramot magát is elitélte, — teljesen lecsökkent. A „görögpótló" ideológiai funkciót töltött be azzal is, hogy a modern magyar politikai gondolkodás legnagyobbjai, Széchenyi, Wesselényi, Eötvös, Kemény munkáit idézte fel. E tárgy tehát egyrészt alátámasztotta a magyar nemzeti történeti tudatot, másrészt alkalmasabbá vált a „magyar állami nyelvprogram" legitimálására, harmadrészt a feudalizmus régi és a politikai katolicizmus, agrárius konzervativizmus új erőivel szemben közvetlenül alátámasztotta a magyar állam liberális alapelveit. Ezek a korábbi politikai motívumok 1919 után kifejezetten nem-