Századok – 2000

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kalmár Melinda: Ennivaló és hozomány. A korai kádárizmus ideológiája (Ism.: Donáth Péter) 1301

1302 TÖRTÉNETI IRODALOM 1302 elnyomás és az elnyomattatás történetírói pozícióitól is" - írta, az attitűd-problémák mellett érzékelve a korai Kádár-rendszer leírásával kapcsolatos terminológiai nehézségeket is. Anélkül, hogy hivatkozna rá, hasznosítja Reinhart Koselleck figyelmeztetését: „egyetlen történelmi megmozdulás sem ismerhető meg kielégítően ugyanazon ellenfogalmak alapján, amelyekkel egykor maguk az érintettek tapasztalták meg és értelmezték a világot." (Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti politikai szemantikája. Jószöveg, 1997. 11. o.) Kalmár Melinda úgy látja, hogy a történeti szakirodalomban sokáig általánosan használt „konszolidáció", illetve „restauráció" kifejezések helyett, jobb lenne ha a kommunista rendszer szanálásáról beszélnénk. A „konszolidáció" ugyanis elfedi a korábbi működés teljes csődjét, és nem érzékelteti azt sem, hogy az uralom helyreállításakor és megszilárdításakor az új vezetés a legdrasztikusabb eszközöket vette igénybe. A „restauráció" ezzel szemben nem veszi figyelembe azt, hogy az 1956 utáni politikai garnitúra végül is nem hátrált az időben, hiszen magát a klasszikus sztálinista diktatúrát, ill. annak hazai megfelelőjét, a Rákosi-rendszert nem állította vissza, nem restaurálta, merthogy nem ez volt a célja. Elsőrendű fontosságúnak tartotta viszont, hogy a csődbe ment kommunista uralmat átalakított, működőképes formában újrateremtse, és működését nagyobb megrázkódtatás nélkül biztosítsa, vagyis szanálja." A terminológia megújítására irányuló kísérletek sorába illeszkedő (Pl. Standeisky Éva: „a restauráció betetőzése"; Révész Sándor: „resztalinizáció és engedmények"; Kahler Frigyes - M. Kiss Sándor: „liberálisok és ortodoxok"; Huszár Tibor - Szabó János: „restauráció vagy kiigazítás" stb.) javaslata intencióját méltányolva is váratlannak - bár a „korszellemről" tanúskodónak - látszik a „szanálni" fogalom ilyen kontextusban történő használata: eredeti jelentése ugyanis (gyógyít, orvosol) talán éppen olyasmire utal, amit Kalmár Melinda elkerülni szeretne... A — kommunista uralom 1956-ban manifesztálódott csődjét hangsúlyozni hivatott — terminus használata azért meglepő a recenzens számára, mert könyvében a szerző igen gyakran ír a kádárizmus kapcsán a korábbi hatalmi rendszer, nyilvánosság „újjáépítéséről, újrateremtéséről", amelynek talán adekvát megfelelője a „rekonstrukció" szó lehetne, melynek jelentése a „helyreállítás mellett gyökeres átszervezés, újjáépítés, felújítás." Kifejezi, hogy valamilyen okból gyökeres újjáépítésre volt szükség, olyan felújításra, amely a régebbi állapot bizonyos elemeit is megőrizte valamelyest, anélkül, hogy bármilyen értékelő utalást tenne arra vonatkozóan, hogy a folyamat révén a rekonstruált szisztéma „egészségessé vált-e" vagy sem. Ezen terminológiai javaslatomtól függetlenül igen érdekesnek, gyakran rendkívül kifejezőnek találtam az „Ennivaló és hozomány" nyelvezetét. Amellett, hogy igen olvasmányosan, érdekesen jelenítette meg a tárgyalt, gyakran meglehetősen „száraz" ideológiai vitákat; rendkívül pontosan, árnyaltan fejtette ki — a hatalmas levéltári forrásanyag gondos, átgondolt filológiai elemzése révén leszűrt — mondanivalóját. Meggyőző a műben annak bemutatása, hogy az 1956 ésl962 közötti időszakban lényegében kialakult a „kádárizmus természete"; az, hogy „mind ideológiáját, mind politikai praxisát tekintve genetikusan alkalmazkodó természetű lesz, mindaddig, amíg ezt a rendszer szabta végső — vagy végsőnek vélt — határok engedik." S hogy újításaik révén „a kommunizmus rezervátumszerű, tagolatlan, eredeti felhalmozó szakaszát felváltotta egy tagoltabb, differenciáltabb, rugalmasabb diktatórikus uralom, amely igyekezett - ha nem is összhangban lenni, de legalább - kapcsolatot teremteni az állandóan mozgásban lévő, fejlődő civilizált világgal, és közben igazodni a poszt-sztálini korszak ellentmondásoktól nem mentes mozgásaihoz is, azaz valahogy „időben" lenni." Ezekben az években „Kádár döntéseit... (sajátos) kettősség határozta meg. A poszt-sztálini korszak pártvezéreként és egyben miniszterelnökeként egyfelől arra törekedett, hogy az államot legalább részben, formálisan elkülönítse a párttól, és valahogyan modernizálja a kommunista rendszer működését, másfelől viszont a rendőrminiszteri attitűd folytonossága arra indította, hogy a veszélyesnek tartott politikai ellenfelekkel ugyanúgy — vagy nagyon hasonló módszerekkel — számoljon le, mint belügyminiszter korában." így azután — ahogy Kalmár Melinda aprólékos, az „ideológiai szféra" egészét és részterületeit (irodalmi, művészeti élet, sajtó, iskoláztatás stb.), „offenzíváit" áttekintő alapos elemzéssel bizonyítja — időben aligha választható el sterilen egymástól a „restauráció, a megtorlás" ill. a „kiigazítás, a konszolidáció" időszaka. 1958-ig — ha változó súllyal is — mindkettő jellemzésére használt mozzanatok regisztrálhatók a „kommunista rendszer szanálására törekvő", „poszt-archaikus kommunista garnitúra" praxisában, mely „már nem volt ortodox bolsevik, de még régi vágású kommunista volt". Szakított a korábbi (a szerző által Révainak tulajdonított) „irodalomközpontú, premodern" ideológia-felfogással, s az irodalom helyett — az immár a párt kézi vezérlésétől, arrogáns napi beavatkozásától valamelyest megszabadított, s bizonyos „beavató gesztusok" révén egyre inkább megnyert — sajtóra