Századok – 2000
TANULMÁNYOK - Takács Tibor: A főispáni kar társadalmi összetételének alakulása a két világháború közötti Magyarországon 1029
1054 TAKÁCS TIBOR A főispáni garnitúra legnagyobb részét, 70%-át a köznemesség alkotta. Arányuk 75-80% között mozgott, és csupán a vizsgált időszak végén, 1939-ben csökkent 70% alá (64%), tehát a karnak legkevesebb kétharmada mindig közülük került ki. A túlnyomó többségük, már amennyire ezt meg lehet állapítani, régi nemesi családból származott, 1867 utáni nemesítések csak elvétve fordult elő. A már többször említett homrogdi Lichtenstein László apja, József 1902-ben kapott címet, címert és előnevet. Bejei Németh Károlynak valamint apatini Fernbach Bálintnak szintén az apja nyert nemességet (1894-ben illetve 1896-ban). Újnemesnek tekinthető a rétháti Kovacsics és a pusztaszentgyörgyi és tetétleni Darányi család is. Körmendy-Ekes Lajos 1911-ben mint Körmendy Ede fogadott fia kapott nemesi címet. Még egy-két esetben valószínűsíthető az 1867 utáni nemesítés, ez azonban a régiek és újak közötti arányt érdemben nem módosítja; ennek a különbségtételnek a trónfosztás után már nem is volt igazi jelentősége, hiszen uralkodó hiányában újabb címadományozásra nem volt lehetőség, ami a nemesség egészének zártságát, exkluzivitását megnövelte. Ennek a csoportnak valamivel kevesebb mint a fele volt birtokos nemes, a nagyobbik fele egyáltalán nem, vagy csak elhanyagolható nagyságú birtokkal rendelkezett. A főispánoknak több mint ötöde (22%) volt csak polgári származású, sőt arányuk ennél is kevesebb lehet, mivel hozzájuk soroltam azokat is, akiknek a nemessége bizonytalan, vagy nem megállapítható. Arányuk a húszas években a felére, 20%-ról 11%-ra csökkent; 1934-re ismét 16%-ra'nőtt, ám a következő évben már csak 2 polgári származású főispán volt hivatalban (8%). A harmincas évek második felétől egyre nagyobb arányban neveztek ki főispánt közülük, így 1939-ben arányuk a kibővített létszámú karban meghaladta a 25%-ot. A korszak egészében tehát a főispáni kart a nemesi, azon belül is a köznemesi származásúak uralták. Andrew C. János szerint ez azzal magyarázható, hogy az első világháborút követő időszakban a bürokrácia és a politikai gépezet kapui megnyíltak az új, polgári rétegek számára, aminek ellenhatásaként a történelmi osztályok — felhasználva családi kapcsolataikat — megőrizték pozícióikat az országos és megyei adminisztráció felső szintjein.10 5 Úgy vélem azonban, hogy ez a törekvés — legalábbis „osztályszinten" — kevésbé lehetett tudatos, hiszen sokszor egymással is konkuráló nemesi famíliák fiai kerültek a magas hivatalokba. Sokkal inkább arról lehetett szó, hogy helyi szinten kevésbé kezdték ki a hagyományos nemesi származású elit uralmát, így befolyását is jobban érvényesíteni tudta. A nemességnek elsősorban helyi értéke volt, meghatározott területhez, vidékhez (esetleg csak egyetlen vármegyéhez) kapcsolódott; a nemesi cím, különösen ha birtokkal járt együtt, befolyást biztosított a helyi társadalmi és közéletben. Ugyanakkor a nemesi származású állami hivatalnokokat, de akár megyei tisztviselőket és birtokosokat is, sokszor nem annak a megyének, városnak az élére nevezték ki, ahol címük igazából érvényesülhetett volna. Amellett több, repatriáltként már eleve „talaját" vesztett nemes lett főispán. A repatriáltak a főispáni garnitúra egészében nem alkottak jelentős csoportot: 12 személy esetében lehet a források 105 Andrew C. János: The Politics of Backwardness in Hungary 1825-1945, Princeton, 1982. 250-251. (Egyébként a nemesi származásúak aránya magasabb volt a főispánok között, mint azáltala közölt táblázatban.)
