Századok – 2000

TÖRTÉNETI IRODALOM - Anderle Ádám: Latin-Amerika története (Ism.: Rákóczi István) 1018

TÖRTÉNETI IRODALOM 1019 csupán az, hogy igazi, vagyis tartalmi és belső metamorfózison vagy csak külső metaszkhémán ment át maga a jegyzet műfaja, mi több az új Latin-Amerika értelmezés is, amit hallgatóinak és tágabban minden olvasójának Anderle ígér? A szerző előszava szerint vállalkozása nem más, mint az, hogy „bevallottan rövid, tanulható" összefoglalást nyújtson Latin-Amerikáról. Ennek szükségességét részben azzal indokolja, hogy „minden generáció megalkotja a maga történelemképét" — esetünkben nyilván a mester, Wittman Tiborétól eltérő képét — részben pedig azzal, hogy az előd negyed százada megjelent első magyar Latin-Amerika története óta a Latin-Amerika-kutatás nemzetközi és magyar eredményeit — a pionírság akkori és kényszerítő körülményeinek múltával — egyéni értelmezésben időszerűnek véli most azt az olvasó elé tárni. Az ősi Amerikának és a conquistának szentelt fejezet első része messzemenőn a szerző igazát igazolja. Találó hasonlatával élve, „a régészet és néprajztudomány (...) évtizedek óta a különböző korok „filmkockáit" egymásról finoman leoperálva, egymáshoz és egymás után ragasztva igyekszik a „mozgóképet" rekonstruálni", maga a történész Anderle is biztos kezű operatőrnek bizonyul, amikor az indián Amerikának a kulturális antropológia által újraírt szakirodalmát tárgyalja. Az új látásmód, nevezetesen az ökológiai szempont, mint a migrációt és az indiánkultúrák bizonyos jellegzetességeit magyarázó mozzanat persze átkerül a fejezet második felébe is, és sikeresen szolgálja Wittman szintézisének Anderle által is elismert egykori módszerbeli nóvumát, jelesül a regionális sajátosságok bemutatását. A szerző úgy rajzolja fel a hódítás vázlatát, hogy szép ívű korrajza elkerül minden megszokott, ideológia gerjesztett mozzanatot, legyen ez az indián 'magas' kultúrák civilizációjának siratója vagy éppen hiperkritikája, akár a Jöttek a fehérek" fekete vagy éppen rózsaszín legendáiból visszaköszönő kliséi. Minden bizonnyal az elmúlt évtizedek gazdag saját kutatói tapasztalatán túl a spanyol és latin-amerikai kritikai gyarmat-historiográfiájának beható és jól interiorizált ismerete is szerepet játszik abban, hogy a „conquista" és a „colonia" nem csak egymás utáni kronológiai és gyarmatositástörténeti szintre, hanem mintegy jól kiemelt ellentétpárba is kerül. Wittman szemléletével összevetve mégis van egy pont, ahol nem előrelépést jelent ez a megközelítésmód, és ez a gazdasági folyamatnak a világpiaci vetülete. Ebben éppen Wittman — és mások — „atlanti triangulum-elméletei", majd a nyomában felvázolt többféle árú- és kereskedelmi sokszögek olyan eszközök lehettek volna Anderle kezében is, amelyek nemcsak az amerikai régiók közötti, hanem az atlanti, mi több még a globális léptékű gyarmatosítás-interpretációt is elősegíthetik. Gondolok itt pl. elsősorban arra, hogy szerzőnk az Acapulco-Manila tengely megnyitásában kizárólag az anyaország és egy amerikai „királysága" (ill. subrégiója) törekvését látja. Arról ír ui. (50. o.), hogy a „portugál és spanyol birtokok közötti kereskedelem dinamizmusa, az európai árúk dömpingje nagyon is aggasztotta a sevillaiakat, és az 1580-1640 közötti időszakot leszámítva, amikor Portugália spanyol uralom alá került, Sevilla sikerrel akadályozta meg e kereskedelmet(...)". A helyzet valójában az, hogy, mint ezt Vitorino Magalháes Godinho a portugál felfedezések és a világpiac kapcsolatáról szóló klasszikus művében kimutatta, a két komplementer és kölcsönös függésbe került anyaország éppen ekkor szentesítette dinasztikusán is azt a gazdasági helyzetet, hogy az Indikum portugál „zárt tengerének" fűszermonopóliumát megtörő spanyol-amerikaik belső piacát most, mintegy „viszonossági alapon" megnyitották az arra igényt tartó portugál kereskedők előtt is. Őket azonban nem Sevilla, — és erre már Peru Alkirályságból is szép számmal hozhatunk fel példát —, hanem az újkereszténység vádjával könnyen és opportunusan bélyegező, (és az Anderle által elég kevéssé bemutatott) Inkvizíció segített kiakolbólintani. A szegedi professzor új, rövid Latin-Amerika történetének általában is talán legsikeresebb részei azok a politikatörténeti fejezetek, amelyek lesöprögetik a korábbi marxista Latin-Amerika kutatás és magyarul is olvasható (az utolsó oldalon jelzettnél azért jóval bőségesebb) szakirodalma terminológiai porát azokról a meglátásokról, amelyeknek érvényességét a szerző jórészt nem kérdőjelezi 'meg, hanem új megvilágításba helyezi. A függetlenség korát taglaló illetve a kreol identitással foglalkozó részek vagy az új politikai szabadságra adott régióspecifikus válaszokat felvillantó oldalai minden igényt kielégítenek, reflexiói figyelemre méltók, olvasmányosak, sőt néhol belletrisztikusan szárnyalók (pl. „ A háború lőporfüstje mögül önálló államok kontúrjai tűnnek elő"). „Az elveszett század?" című fejezet — a mű egészének mintegy harmada — a 20. század eseményeinek regisztrálását úgy vállalja, hogy nem csak a múlt és a jelen között ívelő történéseket, hanem a nemzeti keretekre töredezett dél-amerikai kontinens históriájának lényegesebbnek tartott mozzanatait villantja fel. A szerző itt természetesen már nem élhetett a történészi perspektíva minden kellő elemével, és egymást követő gyorsfényképei talán azért is nem állhatnak össze, mint pl. első fejezete, színes „mozgófilmmé"; hanem csak fekete-fehér, s ezért is realista fotódokumentummá.