Századok – 2000

TÖRTÉNETI IRODALOM - Duhamelle; Christopher: L'héritage collectif: la noblesse d'église rhénane; 17e -18e siécles (Ism.: Sahin-Tóth Péter) 1008

TÖRTÉNETI IRODALOM 1011 Egyfelől a természetes kihalás következményeit kihasználva, másfelől unokatestvérek gyakori összeházasítása révén a családon belüli oldalágak számát minimálisra csökkentették. Ezt az állapotot úgy konzerválták, hogy egy ágból általában csak egy férfit engedtek megnősülni, míg a nőtlenül maradók káptalani prebendákhoz jutottak. A szerző egy érdekes összefüggésre hívja fel figyelmünket e változás kapcsán. A lovagságon belüli magas nőtlenségi arány, illetve az oldalágak elburjánzása ellen foganatosított rendszabályok azt sugallhatják, hogy egy védekező, csökkenő anyagi alapjaihoz foggal-körömmel ragaszkodó csoportról van szó. Duhamelle azonban ennél összetettebbnek látja e jelenséget. A rajnai lovagság családi stratégiájában megfigyelhető demográfiai és szokásjogi változások, amelyek az egyházfejedelemségek káptalanjai feletti ellenőrzés tökéletessé válásával egy időben mentek végbe, véleménye szerint nem hanyatlásként, hanem sikeres alkalmazkodásként értelmezendők. Az egyház ugyanis e csoport számára nem „parkolópálya", ahová jobb híján kellett fiatalabb gyermekeit elhelyeznie, hogy a legidősebb minél hatékonyabban tarthassa egyben a családi örökséget. Éppen ellenkezőleg. Vonzó perspektíva, a családi stratégia központi eleme. A káptalani helyek betöltését nem is a fiatalabbakra bízták, hanem rendszerint az idősebbekre, akiket már gyerekkoruktól erre készítettek fel. Mint már utaltunk rá, a családi fegyelem szigorodása az örökség kezelési módjának megváltozásában is tetten érhető. Megszűnt az ingatlanok, főként a földek tényleges felosztása az örökösök között. A továbbiakban csak a jövedelmeken osztoztak szigorú rend szerint (a testvérek egyikét bízták meg a gondnoki teendőkkel, tevékenységét egy családi tanács felügyelte). A birtokok és a családi tőke megőrzésének egy másik hatékony eszközét jelentette a hitbizomány bevezetése a 17. század közepétől. A hitbizományokat általában örökérvényűnek tekintett családi szerződések formájában hozták létre, amelyek szigorú házassági, erkölcsi, vagyonkezelési és végrendelkezési szabályok betartására kötelezték a mindenkori haszonélvezőket. Fontos megjegyezni, hogy az új intézmény nem járt együtt az elsőszülöttségi örökösödés kizárólagossá válásával, amint az más európai nemességek esetében megfigyelhető. Ez persze csak olyan hatékony családi fegyelem mellett volt lehetséges, amely az elsőszülöttségi jog deklarálása nélkül is mindenkor zökkenőmentes vagyonátadást garantált. A hitbizomány azután alapvető változásokat hozott a lovagi családok életében. Az egyenlőség elve ugyan fennmaradt, de a család tagjai birtokosokból haszonélvezőkké váltak, az egyének pedig az örökkévalónak tekintett család érdekeinek rendelődtek alá. Az átalakulás vesztesei — első látásra — a nők voltak. Korábban a feleségek eredeti családjukat képviselték a házasságban. Ha ez lezárult, az őket illető javakkal szabadon távozhattak, illetve önálló egzisztenciát teremthettek maguknak. Férjük családjának nem volt különösebb kötelezettsége velük szemben, örökségük is eredeti rokonságukra szállt vissza. Ehhez képest a 18. századra teljesen függő helyzetbe kerültek, mivel örökölt javaik, jövedelmeik kezelését a befogadó család vette át. Mindazonáltal Duhamelle óv attól, hogy ez elhamarkodott következtetésekre ragadtasson bennünket. Felhívja a figyelmet az egyéni sorsok közötti jelentős eltérésekre, valamint arra, hogy a nők veszteségeit bizonyos kompenzációkkal igyekeztek ellensúlyozni. Csakis olyan megoldások válhattak gyakorlattá, amelyeket a családi rend uralma alá hajtott egyének, azaz a nők többsége is el tudott fogadni. A szerző szerint ezért helyesebb a nők 18. századi helyzetének változásáról és nem annak romlásáról beszélni. A családi fegyelem szigorodásának vesztesei — legalábbis látszólag — az egyházi pályára irányított férfiak is. Őket is örökösödési jogukról való „önkéntes" — bár a nőkével ellentétben visszavonható — lemondásra kényszerítette családjuk, ráadásul nőtlenségre ítéltettek. Cserében viszont ők kerültek az új, feszesebb családi rend középpontjába. Mivel a családi stratégia az ő prebendáik megőrzésére irányult, saját, szabadon örökíthető szerzeményeik pedig a családi vagyont gyarapíthatták, s létszámuk a 18. századra meghaladta a világi férfi családtagokét, úgy érezték, hogy joggal követelhetnek beleszólást a család irányításába. Ők kezdeményezték a hitbizomány bevezetését, s általában is a család gazdasági és morális irányításában egyfajta felügyelői funkciót töltöttek be, amit a világi tagok sokszor nehezen viseltek el. A női, a kanonoki, illetve a (biológiai) családfenntartói szerepek elemzése során Duhamelle arra a következtetésre jut, hogy ezek semmiképpen sem írhatók le a győztes-vesztes kategóriákkal, mivel mindenki egyszerre könyvelhetett el előnyöket és volt kénytelen elfogadni bizonyos számára hátrányos feltételeket. Konszenzusos családi fegyelem alakult ki, melynek rendező elve magának a tagjai számára valós és absztrakt funkciót egyszerre betöltő családnak valamiféle „szublimált" érdeke lett. Valamennyi családtagba igyekeztek beleplántálni a családi „örökkévalóság" tudatát, miszerint az éppen élő generáció tagjai egy végtelen lánc egy-egy szemét jelentik. Helyzetük büszkeséggel tölthette el őket, ugyanakkor kötelezettségeket rótt rájuk. Meg kellett tenniük a magukét