Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

• KÖZÉPKORI HÁZAKRÓL ÉS ERDŐKRŐL EURÓPÁBAN 1001 zadból valók és gyaníthatóan ugyanazon okok miatt tanulmányozhatók, mint a tolnai svábok tehénistállói. Mindenesetre korábban épültek, mint a magyarországiak.) Másutt a szobát építették kőből, a ház többi része gerendaácsolat. A kőfalú szoba, a kemenate voltaképpen a caminata stuba ('kéménnyel épített szoba') jelzős szerkezetből a jelző főnevesítése. A kifejezés közszóvá válása a nyelvben a társadalom minden rétegét átható szándékot bizonyítja, mely szerint az emberek javítani akarnak házaik lakhatóságán. A városokban a fürdőkben és sok polgárházban ez már sikerült. Másrészt, a képhez hozzátartoznak azok az — urbanizált — övezetek, ahol a fát végleg helyettesíthették a kővel és néha a téglával. Nemcsak Dél-Európában jártak el így. A középkor vége óta faragott kövekből emeltek falakat Elzászban és raktak téglát egymásra Hollandiában vagy néhány Dél-Angliai grófságban. (A hollandok a 16. században téglát exportáltak Angliába és visszáruként gabonát szállítottak.) Nyilvánvaló, hogy ez már egy másik történet. Aminthogy annak az olasz kőművesáradatnak a működése sem tartozik ennek a beszámolónak a lapjaira, mely a 17. század óta zúdult át az Alpok hágóin és átépítette a völgyekben gyarapodó városokat. Mikor Itáliában összeroppant a gazdaság, nyugaton felvirágzott. A kettő között húzódó övezet lakói inkább az északi fellendülés hullámainak farvizén navigáltak. A városokban megrendelők nélkül maradt kőművesek náluk kerestek munkaalkalmakat. (A Közép-európai barokk építészet nélkülük elképzelhetetlen!) Ez a kultúrhatás jutott el — áttételesen — Magyarországra is. A 18. században a kőfaragók olaszok és németek, ők építik és díszítik fel Budapestet a 19-20. században, a nemrég még provinciális barokk és klasszicista stílusú templomok, kolostorok, szegényes paloták és hamarosan lelakott bérkaszárnyák együttesének — az új épületekkel rangot kölcsönző — európai metropolisává. Végeredményben a kőművesek és a kőfaragók, majd az épületasztalosok — a falu-város kapcsolatok következményeként — két döntő újítással javítottak a parasztházak architektúráján. Talán nem is ők, hanem az ácsok kezdték. Egyrészt azzal, hogy kőalapokat készítettek a gerendaácsolatokat szigetelve a talaj nedvességétől. Majd nemsokára kollégáik ott, ahol végképp elfogyott a fa, kő- (esetleg tégla-) falakkal, másrészt a szoba kiképzésével és az emelet építésével újították meg a hagyományokat. Ezek természetesen mind egymástól függetlenül bevezetett innovációk voltak, de előfordult, hogy együttesen alkalmazták őket. Közös volt bennük továbbá, hogy valamennyien a vidéki népesség igényeinek emelkedéséről beszéltek. Kézzel fogható bizonyítékok arról, hogy a parasztok fogyasztási kultúrája új korszak határához érkezett. Végeredményben a középkori parasztok a centrumban átvették a városban alkalmazott építészeti szokásokat. Ok is alkalmaztak szakiparosokat, akik talán a legfontosabb közvetítőknek bizonyultak. Az építőanyagokban válogatva előnyben részesítették a faragott követ és téglát, mert igyekeztek minél kevesebb fát beépíteni. A földszintes vidék lakói elindultak a városiasodás útján, kezdtek emeletes házakat építeni. Dél-Európa után — a középkor végén — Közép- és Eszaknyugat-Európa lakói — lehetőségeik szerint szintén — módosították a lakáshasználatot és a fűtésrendszert. A Közép-európaiak kályhát állítottak. (Nyugaton fűtött a Golf-áram) Ahol javítottak a fűtéstechnikán, előbb-utóbb kéményt is emel-