Századok – 1999

Történeti irodalom - A Magyar Országos Levéltár. Levéltárismertető (Ism.: Ress Imre) IV/859

860 TÖRTÉNETI IRODALOM 860 Az első két követelménynek szinte mindenben eleget tett az útmutató. A levéltárügy fejlődését és a kutatási feltételeket szabályozó levéltári és adatvédelmi törvény minden lényeges rendelkezéséről naprakész tájékoztatást talál az érdeklődő. A Magyar Országos Levéltár történetének áttekintéséhez is kifejezetten kedvezően alakultak a feltételek. A Levéltár 1974-ben ünnepelt újjászervezésének 100. évfordulója alkalmából széleskörű forrásfeltárás történt és számos résztanulmány született. Az akkor elmaradt levéltártörténeti szintézist az Archívum Regni 1756. évi alapításától az 1992. évi levéltári újraegyesítésig felvezetve Lakos János ebben a munkában közzétett közel félszáz oldalas, logikusan korszakolt, nagyívű bevezető tanulmánya pótolja. Az adatgazdag írás számos figyelemreméltó megállapítást tartalmaz. Helyesen érzékeli a levéltárügy fejlődésének tendenciáját a rendi jogbiztosító Archívum alapításától a történelem írásos forrásait gondozó kutatóhely kialakulásán keresztül a jelenben tudományos, igazgatási és szolgáltatási feladatokat egyaránt ellátó komplex intézmény létrejöttéig. A levéltár egyes korszakai azonban szélesebb összefüggések figyelembe vételét és árnyaltabb ábrázolást kívántak volna. A szerző talán elődeinél is erőteljesebben hangsúlyozza az Archívum Regni és az Országos Levéltár szervezeti folytonosságát. A nemzeti levéltár kialakulását bemutató összegzéstől joggal elvárható, hogy nagyobb teret szenteljen a rendi intézménnyel egyidejűleg alapított első magyar állami levéltár, a kamarai Archívum fejlődésének, módszertani hozadékának. Ennek fontosságáról egyébként olyan tekintélyes levéltárosok értekeztek, mint Eckhart Ferenc és Herzog József. A bevezető tanulmány másik vitára késztető tézise az Országos Levéltár 1945 előtt és után végzett tevékenységének megítélése. A szerző szerint a klebelsbergi tudománypolitikai koncepció jegyében a Teleki Pál Tudományos Intézet megalapításáig az Országos Levéltárban működött az egyetlen magyar történelemtudományi kutatóhely, s az intézmény munkatársai főként e tudomány művelésében jeleskedtek, alig végezvén levéltári segédletkészítést. Az 1945 utáni változások legfontosabbikának pedig azt tartja, hogy a MTA szovjet mintájú átszervezésekor a Történettudományi Intézet alapítása folytán megszűnt a „Magyar Országos Levéltár történelemtudományi kutató intézet jellege". Kétségtelen, hogy ehhez hasonló megállapítások — bár korántsem a fenti sarkított formában — olvashatók a magyar levéltárügy és az Országos Levéltár fejlődéséről a felszabadulás 10. vagy 25. évfordulója körül megjelent ünneplő írásokban, ahol illett a letűnt kort levéltári szempontból is elmarasztalni, míg a jelen eredményeit legalább rózsaszínűre festve az új érának tulajdonítani. Ezeket a kinyilatkoztatásokat mégis helyes lett volna kellő tapintattal korrigálni, mert az Országos Levéltár tevékenységének és tudományos teljesítményének objektív elemzése korántsem igazolja ezt a merev szembeállítást. Sőt, a tények számos területen az 1945 előtti és utáni korszak szakmai és szemléleti kontinuitására utalnak. Egyfelől nem állja meg a helyét, hogy az Országos Levéltár lett volna 1945 előtt az egyetlen magyar történelemtudományi kutatóhely. Már 1920-tól működött a Bécsi Magyar Történeti Intézet, amelynek tagjai gondozták a korszak nagy vállalkozását, Magyarország újabb kori története forrásainak kiadását. A sorozathoz tartozó Széchenyi-naplók közzétételét pedig Viszota Gyula tankerületi főigazgató szinte egyedül végezte. A Fontes kiadásában az Országos Levéltárnak nem volt intézményes feladata, s munkatársai révén is csak korlátozott szerephez jutott. A munkálatokban a későbbi országos levéltárnokok jórészt még levéltári kinevezésük előtt a bécsi intézet ösztöndíjasaként vettek részt. Ez kétségtelenül hasznos iskola volt, hiszen kiváló szerkesztők irányításával sajátították el a levéltári szolgálatban nélkülözhetetlen hivataltörténeti, paleográfiai és regeszta készítési ismereteket. Azon kevesek, akik önálló kötetet kaptak, többnyire már a levéltárba kerülésük előtt elvégezték az anyaggyűjtés időigényes munkáját. Ezt utat járta Mályusz Elemér és Hajnal István, akiknek levéltári kinevezését a szerző mint az Országos Levéltár tudományos jellegének erősítésére irányuló miniszteri intézkedést, külön kiemelte. Ebből a szempontból Hajnal István esete nem szerencsés példa, hiszen még egy évet sem töltött az Országos Levéltár állományában. Éppen Klebelsberg rábeszélésére és enyhe nyomására mondott le állami állásáról és ment el Kismartonba hercegi levéltárosnak. Ott egy újabb forráskiadás várta, s a bécsi levéltárak közelsége miatt könnyebben befejezhette a Kossuth-emigrációs kötetét. A tudománypolitika irányítói egyébként már ekkor tökéletesen tisztában voltak a levéltárak kettős, tudományos és igazgatási alaprendeltetésével. Ennek egyik kulcsdokumentuma — a bibliográfia tanúsága szerint — vélhetőleg elkerülte a szerző figyelmét. A kor célkitűzéseinek reprezentatív összefoglalójában, a Magyary Zoltán által 1927-ben kiadott A magyar tudománypolitika alapvetése c. gyűjteményes kötetben a levéltárakról szóló fejezetet készítő Szekfű Gyula egyértelműen megfogalmazta a tudomány specializálódása folytán a levéltárosokkal szemben támasztott új követelményeket. „A modern levéltárnok, hogy a modern feladatoknak eleget tehessen", — állapította meg Szekfű — „ kell, hogy szaktudós volta mellett elsősorban, mindenekelőtt levéltári