Századok – 1999

Történeti irodalom - Dóka Klára: Egyházi birtokok Magyarországon a 18–19. században (Ism.: Kőhegyi Mihály) IV/857

858 TÖRTÉNETI IRODALOM 858 külön térképen tüntetik fel az uradalmi szántókat, az úrbéres réteket, közös legelőket, községi erdőket. Ez különösen ott gyakori, ahol a falvak határa igen nagy volt és nem akartak hatalmas — gyakorlatilag nehezen használható — mappákat készíteni. Különösen az esztergomi és kalocsai gyűjteményben található számottevő kataszteri irat- és térképanyag. Kalocsán és részben Egerben az uradalomhoz tartozó falvak teljes felmérése, ezzel szemben Esztergomban a birtok területét ábrázoló lapok vannak túlsúlyban. A megyéknél, világi és egyházi uradalmakban alkalmazott mérnökök tevékenységét is nyomon követi, életpályájuk felvázolásával a ma felé haladva egyre szélesedő honorácior réteg aránylag kis számú csoportjára nyerünk szociológiailag használható adatokat. Ε két fejezet, bármennyire is izgalmas és adatgazdag, lényegében megtöri a könyv ívét. Az 5. fejezetben (55-102) a szerző visszatér az egyházi birtokok általános bemutatásához. Az egyes katolikus egyházi birtokok uradalmait, illetve az azokhoz tartozó településeket vizsgálja, érsekségek, püspökségek, káptalanok, szerzetesrendek szerinti bontásban. A nem katolikus (református, evangélikus, görögkeleti, unitárius) felekezetek birtokaival csak röviden foglalkozik, minthogy azok kiterjedése, nagysága igen csekély. Felvetődött bennünk, hogy az 5. és 6. fejezetet nem lett volna-e célszerű felcserélni és ezzel zárni a kötetet, de tekinthetjük az 5. fejezetet felvezetésnek a részletesebb feldolgozás elé (102-288). Részletes ismertetésre itt nem gondolhatunk - már csak terjedelmi okból sem. Helyette meg kell elégednünk a kalocsai érsekség és főkáptalan kezében lévő birtoktestek bemutatásával. Itt talán, 40 éves régészeti működésem színhelyén, otthonosabban mozgok. A kalocsai érsekség — az esztergomihoz hasonlóan — óriási birtokkal rendelkezett, melyhez azonban a török idők alatti események következtében csak 20 (1820 után 14) falu és mezőváros tartozott. Hatalmas pusztái (és ez a másik sajátos vonás) kiváló lehetőséget kínáltak az állattenyésztéshez. Ε területen egy 1543-ban készült összeírás szerint 447 települést tartottak számon. Még Lipót birtokjogi megerősítése (1662) is 236 helységet sorol fel. A török kiűzése után Kalocsára visszatérő érsek összeíratta a birtokához tartozó településeket, s számuk ekkor 56 falu és puszta volt. Ráadásul az Örjeg-mocsár hatalmas területet foglalt el. Tőle keletre csak 2 falu tartozott az érsekséghez: Kecel és Császártöltés. A pusztákat sietve betelepítették svábokkal az 1720-as, 30-as években (Nádudvar, Hajós). Magát Kalocsát is úgy kellett, legalább létszámban, máshonnan idecsalogatott családokkal feltölteni. A puszták bérlete, mint az uradalmi gazdálkodás sajátos formája, még legalább egy évszázadig fennmaradt. A területek birtokjogát az érsekség magának tartotta meg, de ugyanakkor biztosította a folyamatos művelést és ezzel együtt a jövedelmezőséget. A délebbi területet, a bácsi síkságot, kiváló talaj borította, melyen a gabonától a szőlőig minden megtermett. A két terület gazdaságilag remekül kiegészítette egymást. Batthyány József érsek alig néhány évvel az úrbérrendezés előtt szerződést kötött jobbágyaival. A 20-21 pontból álló szövegben meghatározták az évente két alkalommal fizetendő cenzust, a gabona-tizedet és kilencedet, az állatok után járó természetbeni adományokat, a hosszúfuvar mértékét, az épületek karbantartásának mikéntjét, valamint az erdők használatára vonatkozó előírásokat. A puszták bérbeadása jelzi, hogy az érsekségnek nem volt anyagi ereje azok megműveléséhez, fizetett munkaerő alkalmazásához, robotban pedig ezt megoldani nem lehetett. A helytörténészek megrökönyödésére eddig is az derült ki, hogy Mária Terézia úrbéri rendelete az érsekség falvaiban a jobbágyok sorsának nehezebbé válását hozta. A Duna e szakaszán többször is pusztított az árvíz, több falut végleg át kellett telepíteni a magaspartra (Pandúr, Kákony, Sükösd, Csanád). Az 1780-as években a falvak jó része a robotot pénzzel váltotta meg, melyet a községi bíró szedett össze. A lakosság kevés földdel rendelkező rétege állattartásból élt. A bérelt pusztákon mód nyílt a legeltetésre, az erdőkben — bizonyos ellenszolgáltatás fejében — a makkoltatásra. Széna kaszálásra az időleges vízállásos réteken kiváló lehetőség adódott. A termény- és állatfelesleget a közeli Baján lehetett értékesíteni. A polgári forradalomig alig következett be lényegi változás a falvak népének életében. A jobbágycsaládok száma és aránya alig változott, sőt a korábban meglódult telekaprózódás is megállt az 1820-as évek táján. A legnagyobb növekedést a házas zsellérek esetében tapasztaljuk, főleg azokban a községekben, melyek szántóként hasznosítható pusztákat béreltek. Az 1848-ban megszüntetett robot, a sajátos pusztai gazdálkodás következtében, nem járt nagyobb megrázkódtatással az uradalmi birtokon. A szerző itt megint messzemenően kihasználja a kataszteri munkálatok során készült határleírásokat, melyek alapján — többnyire a helyben lakók adatai alapján — a földeket osztályokba sorolták, jövedelmezőségüket megállapították. Az érseki uradalom területén az általános rendezés 1856-ban kezdődött és több község esetén meglehetősen elhúzódott.