Századok – 1999

Történeti irodalom - Anderson Paul and Mann Nyta: Safety first. The making of New Labour (Ism.: Jemnitz János) III/648

650 TÖRTÉNETI IRODALOM zetés fő vonala (mint a szerzők hangsúlyozzák) változatlanul keynesiánus nyomdokokon maradt a thatcherista új gazdaságpolitikával szemben. Blair az 1980-as években „hasznos, de nem ragyogó és lojális szerepet" játszott az akkori LP-vezetés támogatásában. Az első komoly szerepet a jelenlegi Új LP harmadik legfontosabb emberével, s Blair ha úgy tetszik tandem-társával, a gazdaságpolitikus és jelenleg pénzügyminiszter Gordon Brownnal együtt akkor kapta, amikor az 1980-as évek derekán az akkor feltűnő új csillag, John Smith, az akkori „árnyékkormány" munkaügyi minisztere — csapatába beválasztotta mind Blairt, mind Brownt — akik így életükben először dolgoztak együtt. S itt elérkeztünk egy újabb izgalmas történeti talányhoz, amivel a szerzők ugyancsak kimerítően foglalkoztak. Ismeretes, -hogy a Kinnock-féle vezetés is elveszítette a következő 1987-es és 1992-es parlamenti választást, le kellett mondania, és az új pártvezér John Smith lett, aki lehengerlő és megnyerő vezetőnek bizonyult. Ő is az LP miniszterelnök-jelöltje volt az 1997-es választásokra, de a finis előtt 1994-ben egy szívroham nyomán elragadta a halál. S ekkor lett (pillanatok alatt, s hatalmas sajtóhadjárat kíséretében) Tony Blair az LP új vezére - és az új miniszterelnök-jelölt. Ám persze felvetődik, hogy mi volt az eltérés Smith és Blair politikája, s politikájának stílusa között. Erről nagyon sokan írtak, a különbségek nagyon fontosak - és ezt a két szerző is nyomatékosan hangsúlyozza (Smith javára). A belső átalakulást a könyv kitűnően követi nyomon. Blair maga is ebben növekvően fontos szerepet játszott. Még Kinnock választotta be 1988-ban az árnyékkormányba, ahol azonban ugyanúgy kiegészítő és „hasznos" szerepet játszott, mint 1992 után Smith vezetése alatt, amikor már a szűkebb pártvezetés és ellenkormány tagja, de még 1992 és 1994 között is Smith a meghatározó személyiség és nem Blair, olyannyira, hogy ha az LP többirányú modernizálásáról sokan beszéltek - még szóba sem került, hogy az „Old Labour" helyett „New LP"-re lenne szükség. A könyvben ez az 1992 utáni korszak különös figyelmet kap. Az „árnyékkormány" belügyminisztere 1993-ban hosszabb utat tesz az USA-ban, ahol a Clinton-stílus, és bizonyos Clinton-receptek jól kirajzolódóan nagy hatást gyakoroltak rá - s ezt követően éppen az 1993-as LP konferencián tűnt ki először határozottabban, hogy Blair és Smith nem azonos utakon haladnak. Ám ekkor újra bebizonyosodott az is, hogy a meghatározó személyiség az LP-ben egyértelműen Smith. S ezek után a szerzők, ha lehet még pontosabban, sok idézettel, követik nyomon „a vezér születését" és az újabb kisebb-nagyobb változásokat mind a programban, mind a kapcsolatrendszerében, azután a saját vezérkarának, környezetének és személyes segédcsapatának kialakításában. (S a szerzők ezeken az oldalakon sem esnek a hagiográfia bűnébe.) Ha nagyobb teret is adva szóltam a kötet „Blair-portréjáról", sietve hozzá kell tennem, a szerzők ugyanilyen hosszúságú fejezetben mutatják be John Prescottot, a kormány miniszterelnökhelyettesét, a pártvezér helyettesét, aki már csak azért is rendhagyó elum a csapatban, mert ő az egyedüli, aki munkás (tengerész) volt, aki a kormányon belül nem véletlenül a baloldali fenntartásainak adott és ad hangot, aki például a további privatizálás felvetődésekor (földalatti) ellenvéleményen volt (mint felelős miniszter). Múltja és szerepe is rendhagyó - ha nem is tartozik az LP baloldalának reprezentánsai közé. Nagyobb fejezetet kap persze Gordon Brown, a kormány gazdasági stratégája, pénzügyminisztere. Brown is és Cook is a skóciai LP-ből, a glasgowi egyetemről indult. Mindketten Blairtől eltérően igen korán, még egyetemistaként lettek az LP tagjai, a diákmozgalom helyi vezéralakjai. Az ő pályaívük hosszabb, Cook történetesen elég sokat publikált is, így a pályaív és az egyes szakaszok közötti nagy eltérések is markánsabban rajzolódnak ki. Am tehetségüket, rátermettségüket soha senki nem vonta kétségbe (miként Blairét sem). S akik még külön fejezeteket kaptak: Jack Straw, az új belügyminiszter, David Blunkett, az oktatási kabinet minisztere (ismeretes, hogy a kormány milyen hangsúlyosan képviseli az átképzés, és az oktatás reformjának ügyét Blunkett régóta őrzi posztját - már Smith árnyékkormányának is tagja volt). Ráadásul ő igazán a „puha baloldal" soraiból, sőt a Tribune csoportból érkezett, és így ő is jobbára színezi az „Új LP-s" vezető csoportot, hiszen ő hajdanán éppen a szociális mozzanatok megszólaltatója volt. S külön fejezetet kap Peter Mandelson, a „királycsináló", az 1997-es választási hadjárat menedzsere, az egyetemi oktató, a közgazdász nagy „modernizáló", sokak szerint Blair legközvetlenebb baráti tanácsadója. Az LP balszárnya szemében a leggyűlöletesebb személyiség, aki komoly ellenállásba ütközve választatta be magát a pártvezetőség tagjai közé, s csak a második menetben lett a kulcsfontosságú iparügyi minisztérium gazdája, (hogy azután elveszítse azt). Mandelson így