Századok – 1999
Tanulmányok - Kristó Gyula: I. Károly király főúri elitje (1301–1309) I/41
I. KÁROLY KIRÁLY FŐÚRI ELITJE (1301-1309) 59 Az 1309. évi lista végén csupa olyan előkelő szerepel, akiket mások képviseltek: Subie Pál horvát és bosnyák bánt a spalatői érsek, Héder (Kőszegi) Henriket és Miklóst a győri választott püspök, Babonic fiait, Istvánt, Jánost és Radiszlót, Szlavónia nagy mmeseit pedig a csázmai főesperes. Aligha igényel bővebb magyarázatot, hogy kizárólag személyes megjelenésük hiánya indokolja hatalmi súlyukhoz méltatlan helyüket, mert hiszen mind az őket képviselő egyházi férfiak, mind ők a névsor elejére, sőt a délvidéki urak egyenesen a legelejére kívánkoznának. Héder Henrikről és Miklósról fentebb már szóltam. A Babonicok és a Subicok pedig Károly magyarországi trónigényének legelső párthívei voltak, akiknek igen sokat köszönhetett az Anjou-trónkövetelő. Támogatásuk nélkül már az a délvidéki partraszállás sem valósulhatott volna meg 1300 nyarán, amely hídfőállást teremtett egész Magyarország megszerzéséhez Károly számára.140 A lista végén való előfordulásuk igazolja azt a fentebbi megállapítást, hogy amikor pl. Tüije Fülöp ugyanitt az előkelő 4. helyen nyert megemlítést, ez nem az általa képviselt Csák Máténak, hanem saját személyének szólt, s ugyanez érvényes a Csák Ugrint képviselő Benedek mesterre is. Ha egy rövid pillantást vetünk az 1309-ben újonnan a hatalmi elit sorában szereplő előkelőkre, könnyen kiderül: többek úgy jutottak el Károly táborába, hogy előbb ők, illetve felmenőjük rivális trónkövetelőt támogatott (Pozsegai István, Budai László apja, Werner), mások viszont 1309 után tántorodtak meg, és jutottak időlegesen vagy véglegesen ellentétbe Károly királlyal (Csák Péter, Balassa Demeter). Vagyis még az 1309-ben az udvarban helyhez jutó személyek egy része esetében sem érvényesült szilárd kiállásuk az uralkodó mellett. * * * Dolgozatomban abból a munkahipotézisből indultam ki, hogy az 1301-1309. évekből ránk maradt, a király hatalmi elitjét különböző események kapcsán bemutató listák valamiféle protokolláris névsornak is tekinthetők, amelyek egyrészt azt mutatják meg, hogy adott pillanatban a lista közreadói (akik különféle személyek voltak) kiket számítottak a hatalmi elitbe, másrészt pedig a nevek sorrendje bizonyos értékrendet is kifejez. Ennek igazolása érdekében — amely minden bizonyítási eljárás szinte természetes sajátja — talán néhány esetben az arany középútról letérve szélsőség felé mozdultam el, de még ezeket leszámítva is sikerült felvázolnom egyfelől azt a dinamizmust, ami az elit mozgását, átrendeződését jellemezte, másfelől azt, hogy valamiféle általános jellegű (ha nem is minden esetben szertartássá merevedett formájú) hierarchikus rend létezett az eliten belül, harmadrészt pedig azt: mily nehezen megfogható, hogy kiből válik az elit tagja, milyen családi (nemzetségi) előtörténet, milyen érdemek szükségesek hozzá, illetve hogy az elitbe tartozás nem jelent — főleg politikai értelemben mozgalmas, bizonytalanságokkal teli időben nem — nemzedékekre szóló örökletességet. Néhány példa ennek illusztrálására. Nincsenek az 1301-1309 közti elit soraiban (Engel Pál kifejezése szerint: „az aula tagjai"141 között) az 1323-1342 között csaknem húsz éven át az országnak nádort adó Drugetek (még ekkor az országban sincsenek, első tagjuk, Fülöp 1315. március 10-én bukkan fel itt14 2 ), nincs a tíz éven át (1313/1314-1324) országbíráskodó Hermány nembeli Lampert (aki egyál-140 A 14. jegyzetben i. m. 9-12. 141 Engel Pál: a 20. jegyzetben i. m. 469. 142 Anjou-okit. IV 37. szám.
