Századok – 1999

Közlemények - Miskolczy Ambrus: Jules Michelet „Demokratikus legendái” és a magyar–román párbeszéd. Esettanulmány az imagológia és transzkulturalitás köréből II/383

JULES MICHELET ÉS A MAGYAR-ROMÁN PÁRBESZÉD 391 szláv táborokban a párizsi iskolák képviselték magukat. Bármelyik oldalon is öltek, Párizsnak sírnia kellett, és Franciaország gyászolt." Michelet jövőképe is felvillan e legendában. Amikor arról írt, hogy Orsován Madame Rosetti együtt várakozott a hű baráttal, David Rosenthallal, pesti származású festővel, (aki egyébként ott hagyta Magyarországot, mert szülei ellenezték, hogy nem zsidóval akart házasságot kötni, és Párizsban megismert román barátai körében talált magára, a román nemzeti üggyel azonosulva, ő festette meg a havaselvi forradalom allegóriáját: a forradalom zászlaját óvó parasztruhás szépasszonyt, nyilván Rosettinét, akit Bálcescu „a forradalom anyjá"-nak nevezett.18

) és úgy mutatta be őt, mint „magyar, szívében román", akkor így sürgette a magyar-román együttműködést: „Bárcsak ez az emlék megalapozhatná az új szövetséget e két nagy nép között, amelyek most pillanatnyilag félreismerik egymást!" A romantikus történet végére értünk. Óhatatlanul vetődik fel a kérdés: milyen reális mozzanatokhoz kapcsolódik az elbeszélés, hogyan illeszkednek politikai eszméi a kor politikájának szövevényébe. 3. A román legenda valóságfedezete A 15 személy 11 napos útját több forrásból is ismerjük. A legfontosabb kontroll-forrás C. A. Rosetti naplótöredéke. Ez vidámabb történetnek indult. Október 1-én reggel, a hídon, vidáman tréfálkoztak, annak ellenére, hogy nem tudták, hova viszik őket. „És nem tudom, miért — írta Rosetti —, de tetszik nekem ez a titok." Még aznap megkapták az új városi adminisztrátortól Zimonyba szóló útlevelüket, és nemsokára két kis evezőssel, meglehetősen kényelmetlenül útnak indulhattak. Érzelmileg is némileg elfásultak. Ez a romantikus extázis másik arca. Rosetti, akit először meghatott felesége odaadása, mert „fennkölt volt odaadásában és szerelmében," később már így írt: „Nyugtalan vagy, sírsz, és én nem szenvedek hiányod miatt. Megundorodtam érzéketlenségemtől. Nem fáj semmi és nem érzek semmit, nem gondolkodom, stupid beletörődés jellemez. A többiek hasonlóképpen viselkednek. Az a fennkölt hazaszeretet, ahogy azt én értem, senkinél sem látom." Annál jobban hatott, hogy találkoztak egy román paraszttal, aki Törökországban él, amióta emlékezik. Ez vigaszt jelentett: „Egyetlen nemzet sem múl felül a nyelvhez és a szokásokhoz való ragaszkodásban. Egyikük elmondta, hogy látott egy románt egy magyar faluban, aki miatt az egész falu megtanult románul, hogy megértsék egymást, és ő egy szót sem tudott magyarul." Közben egyszer a hajóba beszivárgott nedvességben aludtak, és a bűz miatt, úgy érezték, „a velencei börtönökben sem volt sokkal nyomorúbb az élet." Amikor megérkeztek Vi dinbe, és ott voltak „a legkellemetlenebb mocsokban, és még ez a barbár nép inzultált és gyalázott minket, amely halálán van, mivel aki látja őt, annak rejtély, hogy még él". Végül az erődítményben helyezték el őket. „A tömlöc, amikor beléptünk, a bárkához képest palotának tűnt."19

Az Orsova felé vezető út folyamán megrázó jelenetre került sor: Brátianu és Bálcescu egy román paraszttal 18

Jules Michelet: Istoria Francéi. I. Marin Bucur előszavával. Bucureçti, 1973. II. 19 Apostol Stan: Câlàtoria pe Dunäre a revolutionarilor exilaÇi de la 1848. Studii. Revista de istorie, 1973. 3.sz. 525-530.