Századok – 1999

Történeti irodalom - Sroka Stanislaw A.: A magyar Anjouk családi története (Ism.: Piti Ferenc) I/210

TÖRTÉNETI IRODALOM 211 a szerző több figyelmet fordít bizonyos házasságkötésre vagy jegyváltásra." (7. oldal; a kiemelések tőlem - EE) Sroka tehát az Anjouk magyarországi ága genealógiájának vázlatos tárgyalását ígéri - s ezt teljesíti is: Martell Károllyal, Károly Róbert apjával indítva a sort, 21 személyről ad rövidebb-hosszabb kiemelt (a könyvben szereplő terminust átvéve:) „életrajzot". Sroka témaválasztása szerencsésnek nevezhető, hiszen ámbár az elmúlt évtizedekben számos Anjou-korral kapcsolatos munka jelent meg, ilyen megközelítésű mű nem. Ezért egy, a kérdést a lehető legalaposabban feldolgozó, genealógiai-külpolitikai alapvetésű monográfia napvilágra kerülése mindenképpen indokolt (lett volna). A szerzőtől idézett sorokban kurzivált szavak azonban éppen ezen elvárástól fosztják meg az olvasót. Emiatt miközben arról szólunk, miről írt Sroka, emellett arról is beszélnünk kell, miről nem írt, pontosabban: mi az, amiről véleményünk szerint még írnia kellett volna. Meggyőződésünk, hogy hasznos lett volna, ha a szerző a kötet előszavában röviden kitér arra, hogyan jutottak az Anjouk a magyar trónra: milyen külpolitikai és diplomáciai okok vezettek oda, hogy a nápolyi Anjouk dinasztikus kapcsolatra lépjenek az Árpádokkal, azaz milyen jogalap szolgált ahhoz, hogy Károly Róbert a magyar koronáért nyújtsa a kezét? Ezen előzmények kifejtése mindenképpen érdeméül vált volna a könyvnek, hiszen amúgy sem nagy tetjedelmét nem növelte volna számottevően, ráadásul Sroka belehelyezhette volna az Anjoukat a magyar történelembe, megadva a folytonosság okait az Árpádokkal. Ráadásul, ha egy (Sroka által is) genealógiainak nevezett munkában a szerző kitér pl. Károly Róbert koronázásaira, a trónért folytatott küzdelmeire (bár az ellenfelek között csak Vencel cseh herceget említi, Wittelsbach Ottót már nem...), az Anjouk Magyarországra kerülését megelőző külpolitikai események ismertetése még inkább „belefért" volna a szerző mondandójába, különösen, mivel a témaválasztás ezt (véleményünk szerint) indokolná. Martell Károly mellett két leánytestvére — Klemencia és Beatrix — is kiemelt tárgyalást kapott a kötetben (holott csak nagyanyjuk: Mária révén volt közük Magyarországhoz). Ennek alapján vetődik fel bennünk, miért nem szólt Sroka (akár csak említés szintjén is) Martell Károly többi (magyarországi vonatkozással bíró) testvéréről: Bölcs Róbertről (Johanna nagyapjáról), I. Fülöpről, aki Erzsébetnek (Nagy Lajos király unokahúgának) volt az apósa, és Jánosról, Kis Károly nagyapjáról. Hiánynak tekinthető az is, hogy az Anjou-házi — igaz, a durazzói ágból származó — Kis (II.) Károly magyar király (1385-86) csak egy lábjegyzetben, mintegy mellékesen jelenik meg, s nem kapja meg az őt megillető tárgyalást. Amikor pedig (a konkrét személyeken túl) megkérdezzük, hogy Sroka miért csak bizonyos házasságkötéseket elemez mélyebben, azt szeretnénk érzékeltetni, hogy a téma fontosságának megfelelően részletesen tekintettel kellett volna lennie minden olyan diplomáciai kérdésre, amely a genealógiai-külpolitikai összefüggéseket, kapcsolatokat jobban megvilágítja, érzékletesebbé, plasztikusabbá teszi. Sroka részletesen foglalkozik azzal a kérdéssel, ki volt Károly Róbert első felesége. Erről már korábban elmélyült vitát folytatott Kristó Gyulával az Aetas 1994/1. számában. Mint ismeretes, Kristó professzor Károly Róbertnek négy feleséget tulajdonít, akik közül az első a halicsi Mária (Leó fejedelem leánya) volt, míg a második a szintén Mária nevet viselő lengyel hercegnő. Sroka ezzel szemben elveti a halicsi házasságot és a lengyel hercegnőt tekinti Károly első feleségének, (a hagyományos felfogással megegyező) véleménye szerint tehát az uralkodónak három hitvese volt. Sroka jelen könyvében lényegében megismétli korábbi érveit és ellenérveit. (Károly többi felesége: Beatrix és Erzsébet azonban nem kapott külön fejezetet, miként a mélyebb külpolitikai okok vázolása is elmaradt, miért ők lettek Károly hitvesei.) Károly Róbert fiainak tárgyalásához csak annyit fűznénk, hogy alapos kifejtést kap Endre és Johanna házasságának kérdése; örvendetes, hogy Sroka nem feledkezett meg Kálmánról, Károly törvénytelen fiáról sem; viszont István herceg és Margit (IV Lajos német-római császár leánya), avagy Nagy Lajos király és Kotromanic Erzsébet házasságának motivációi nem tárulnak elénk, ami azért furcsa, mert Sroka példaértékű (általunk sok helyütt éppen ezt hiányolt) részletességgel tárgyalja később az István herceg leányával: Erzsébettel, vagy Nagy Lajos leányaival: Hedviggel és Máriával kapcsolatos külpolitikai mozzanatokat! A kötet egyik legszembetűnőbb megállapítása az, hogy Sroka kétségbe vonja, miszerint Károly Róbertnek lettek volna leányai. Teszi mindezt Kazimierz Jasinski lengyel professzor munkája (Rodowód Piastóws k^skich. I—III. Wroclaw, 1973-77.) alapján, amely Sroka szerint „nagyon részletesen és meggyőzően leszámolt" e leányok létezésével. Károly Róbert leányaival kapcsolatosan valóban nem sikerült eddig egységes álláspontot megfogalmazni a szakirodalomban. A nézetek sokszínűségére egy-két példát idéznénk, mégpedig