Századok – 1999

Történeti irodalom - Az Anjou-kori oklevéltárról (Ism.: Tóth Ildikó) I/207

TÖRTÉNETI IRODALOM 207 kovásza annak a mi-tudatnak, amely — a Szerző által elemzett módon — római és kánonjogi elemek hazai alkalmazásának öntőformájában nyerte el egy-egy hospesközösség unwersitasának vagy communitasának alakját. Az értekezés számos egyéb figyelemre méltó megállapítást tartalmaz. Hosszabb-rövidebb fejtegetések taglalják Esztergom és Székesfehérvár sajátos fejlődésének kérdéseit, külön is kitérve az előbbi esetében az egyetlen Árpád-kori kommuna-említés értelmezésére, ill. Székesfehérvár kapcsán az állítólagos 12. századi kiváltságlevél ügyére, melyet a szerző IV Béla-kori és a Hartvik-legenda felhasználásával készült hamisítványnak tart. Hasonlóképpen újszerű és továbbgondolásra késztető a szerző azon nézete, mely katonai kommunaként határozza meg, már kiváltságolása előtt, Sopron helyzetét: a település analóg módon azt a szerepet és szervezeti sajátosságot mutatja, mint a normandiai katonai kommunák. Hogy az ország határvidékén {in confmio regni) lévő Sopron katonai szempontból kiemelkedően fontos település volt, az nem pusztán földrajzi fekvése alapján nyilvánvaló, hanem forrásaink is egyértelműen annak mutatják: elegendő ehelyütt csak a IV Béla és a johannita lovagrend közötti hűbérszerződésre vagy az ifjabb Béla hercegnek átadott várakra utalni, aholis mindkét esetben Sopron is ott szerepel az erősségek sorában. A település esetében a közszabad soproniak (burgenses) katonai szerepvállalása már a közösség kiváltságolása előtt tetten érhető azon, az értekezésben is idézett 1250. évi adatban, amely az általuk őrzött toronyról tesz említést. Ennek figyelemre méltó párhuzamát kínálja az a pozsonyi vonatkozású forráshely, mely szerint az ottani várban (Castrum) a pozsonyi várjobbágyok emeltek tornyot s annak őrzésére is ígéretet tettek (1245). A két eset közötti lényeges különbség abban rejlik, hogy míg Sopronban a település közszabad lakóiról, Pozsonyban a királyi szolgálónépek elitjéhez tartozó — tehát propriusi függésben élő — várjobbágyokról van szó, akiknek jogállásán nem változtatott az a tény sem, hogy a tornyot saját költségükön emelték. Amikor IV László 1277-ben kiadta Sopron kiváltságlevelét, rögzítette a helyi közszabad közösség védelmi funkcióját: a várat átadta nekik a védelem és a karbantartás már korábban is rájuk háruló kötelezettségével együtt, s ezzel a soproni várszervezet elvesztette addigi központját. Mivel Sopron katonai jelentősége a 13. század utolsó negyedében éppenséggel nem csökkenőben volt — amint azzal maga IV László, vagy inkább a lépéseit befolyásoló tanácsosai is tisztában lehettek, hiszen a kiváltságlevél kiadása közvetlenül a város Premysl Ottokár több éves uralma utáni visszaszerzését követte —, lépésével az uralkodó nyilvánvalóvá tette, hogy a továbbiakban a közszabad hospesek már korábban is meglévő védelmi szerepére kíván támaszkodni, s számuk növelését segítette azzal, hogy a várszervezeti népek közé tartozó lövőknek (sagittarii) megadta a soproni hospesek jogállását. A kötet egy, az Árpád-kor időhatárain túlmutató megállapítással zárul, amennyiben a szerző a magyar középkor későbbi századaiban általánosan használt civitas-oppidum fogalompár értelmezésének kérdésében akként nyilvánít véleményt, hogy a ciutíasban „a személy és tulajdona azonos szabadságot élvez", az oppidum esetében viszont a település jogi személyisége „lakói szabad jogállásához kapcsolódik..., ám a tulajdoni szféra az ott élők urának kezében van" (166. o.). Ladányi Erzsébet kutatásai során a rendelkezésre álló forrásokban rejlő és aprólékos elemző munka nyomán felszínre hozott problémákra olyan megoldásokat talált, amelyek számos vonatkozásban új képet adnak a hazai városfejlődés korai szakaszáról. A római és kánoni jog elemeinek a (város)intézmények jogi konstrukciójába való beépülését vizsgálva válik munkájában összehasonlíthatóvá a francia és az angol területek vagy éppen az itáliai városállamok, ill. a hazai intézmények szerkezete, s ily módon lesz egymással összemérhetővé Párizs és London, valamint a 13. századi Esztergom, Székesfehérvár és Óbuda helyzete. Zsoldos Attila AZ ANJOU-KORI OKLEVÉLTÁRRÓL Az 1980-as évek elején hiánypótló forráskiadó vállalkozás indult meg Kristó Gyula egyetemi tanár, a JATE BTK Középkori Magyar Történeti Tanszékének akkori vezetője irányításával abból a célból, hogy Kristó professzor és munkatársai készítsék el az Anjou-kor okleveles anyagának regesztaszerű kivonatolását és ezek sajtó alá rendezését. A hiánypótlást az tette szükségessé, hogy a magyar medievisztika a 20. század végére komoly adósságot halmozott fel a forráskutatás terén. Az Árpád-kor tekintetében sokkal jobb a helyzet az oklevelek feldolgozottsága és hozzáférhetősége szempontjából, hiszen itt kisebb tömegű iratanyagról