Századok – 1999

Történeti irodalom - Schramm Gottfried: Ein Dam Bricht (Ism.: Bóna István) I/184

TÖRTÉNETI IRODALOM 185 Ami mármost Schramm eredményeit illeti, azok többnyire megnyugtatóak s jórészt összhangbein vannak az újabb eredményekkel. Általában elveti Doerfer minden hun nevet a germánból magyarázó nézeteit, s bár nem ismeri el, hogy a hun az ó-török valamelyik nyelvjárása lett volna (a turkológus véleményeket Moravcsik Byzantinoturcica-ja, Berlin 1958. nyomán idézi), saját maga az ismeretlen hun nyelv önállóságának elkötelezett híve és hirdetője. Az első, legnagyobb tanulmányban mindjárt bizonyítja is ezt, Attila és Bleda apja Mundiuchos nevét Mundjuks-nak, vagyis szerinte jellegzetes hun névnek állítja helyre a germán „torzításokból" és a görög betűs, nem kevésbé torzító feljegyzésekből. Nehezebb feladat volt az egyedül a Nibelung-énekben szereplő Bodelinges/Botalinges névből Etzel/Attila nagyapját megalkotni, de merészen belevágott. Az Eddákban szereplő Buthli segítségével alkotott Bodalung/Budilung-ból a Budai (-) tövet azonosítja Mundjuks apjával. A Nibelung-ének Kriemhilt-jét a leghatározottabban elválasztja Attila utolsó feleségének, Ildico-nak a nevétől, az előzőt burgund névként állítja helyre, az utóbbit — o-végződése alapján joggal — kelet-európai keletigermánnak. Végezetül Schramm is megtárgyalja a három ránk hagyományozódott hun közszót, a két italnevet, a médost (méhsör) és a kámont (árpasör), valamint a halotti tort jelentő stravat. Távolról sem szerencsésen; mindhárom esetben szláv eredetük mellett érvelget, nyilván azért, mivel a következő részben szüksége lesz majd mankó gyanánt a „pannon" szlávokra. A 124 lapot kitevő, önálló könyvnek is beillő hun-rész befejezésül 10 oldalnyi felettébb hasznos jegyzékben végződik: az európai hunok személyneveinek kritikai listájával. Ebben a hun mozgalom 20 legfontosabb 4-5. századi vezetőjének, majd Attila környezetéből a nagykirály kíséretéhez tartozó 12 kiválasztottnak a nevét veszi sorra. Mint mondottam, az első csoportból meglepően sokat „hunnak" határoz meg. Ezek: Balamber (aki tehát nem a gót Valamer!, mint azt józan ésszel eddig is tudtuk), Basích, Kursích, Uldin, Charaton, Budai (Attila feltételezett nagyapja Schramm szerint), Mundiuchos, Ruas, Dengizich, Ellac, Ernach, Uptaros, Oibarsios, Kreka/Erekan, Mamas, Atakam, Emnetzur, Ultzindur, Giesmos, Mundo. Gót formában csak az Attila és Bleda nevek, valamint a vitathatatlanul keletigermán származású Ildico és Laudaricus szerepelnek. Jóval vegyesebb képet mutat a birodalmi arisztokrácia, a logades, de ez az egykorú forrásokból is pontosan így ismert. Hunnak az alábbiakat tartja: Adamis, Eskam, Eslas, Berichos, keletigermán az Edekon/Edica név, s természetesen pannóniai római az Orestes. Az Onegesios - Skottas testvérpár nevének és származásának meghatározásával eddig egyetlen nyelvész sem boldogult, nem kivétel Schramm sem. „Harmadik rész: Az 5-7. század és a szlávok". A következő „könyvet" alkotó 7 fejezetből ezúttal kettő volt közöletlen. Lényeges újítás az előzőekhez képest a különböző elterjedési térképek közlése (1-8. térkép). Szláv témákkal a szerző csak újabban kezdett foglalkozni, három 1984-1985-ben, kettő pedig egyenesen 1995-ben került először közlésre. Mivel a recenzens érdeklődési körétől és ismereteitől ez a rész távolabb esik, csupán néhány érdekesebb témára hívnám fel a figyelmet. Bevezetésül Schramm mintegy kedvcsinálásként a gótból a szlávba jutott művelődési szavakat elemez, jelesül a césaro (császár), a selyem és a vlach (római) szót, a szerző számára mégis legfontosabb a gótból származó Dunavo, az Al-Duna szláv neve. Ezután a két római főváros, a Rim=Róma és a Cesargrad=Konstantinápoly következnek sorra. Régi problémákat éleszt újra a szlávok korai gyűjtőneveinek, a venedinek, az antesnek vizsgálatával, valamint a sclaveni, sklavenoi, illetve sclávi, sklávoi nevekkel, ezek időben sem, területileg pedig egyáltalán nem fedték egymást. A szláv könyv főmondanivalója a III. 4. fejezet:a Duna kétféle szláv elnevezésének problematikája. A keleti (aldunai) szakaszra használt szláv Dunav, valamint a középső, a Kárpát-medencei Duna-szakaszt jelölő Dunaj szavak különböző eredetűek és jól szétválaszthatok. Az előző a keletigermán *Donaws-ból juthatott kezdetben Donavb alakban a Dnyeper Prut vidéki szlávokhoz, míg az utóbbit egy feltételezett szerémségi kiindulási zónából kalandos úton viszi fel az Oderáig-Visztuláig (Donajis-ból Dunajb) majd onnan a 6. századi szláv vándorlással vissza Pannoniába és Illyricumba, a két változat természetes határa a továbbiakban a Vaskapu lesz. Nos, ami a nyugati ide-oda útvonalat illeti, a szerző teljességgel megfeledkezik a 6. században masszívan közbeékelődő langobardokról majd az avarokról, egy „lakatlan" Pannónia sosem vált a szlávok sétáló utcájává, legfeljebb újkori pánszlavisták vágyálmaiban. Alighanem Schrammnak is kár volt bemenni ebbe az utcába... Átugorva a bonyolult balkáni trák-szláv kérdést, a következőkben a pogány (vagy annak vélt) balkáni szlávoktól az egész szláv világban elterjedt néhány keresztény fogalmat elemez. Ilyen az egyház (*cbrky, erkva, cerkov stb.), a Krisztus és a kereszt (krbstb, kriz) a keresztelés (krest, krescenie). A befejező szláv-fejezetben a nyugati szláv vár és templom szavak kelet-alpesi római közös előzményét, a castellumból származó kostel/kostol-t tárgyalja, a kettő azért ugyanaz, mert a 6-7. században általában egybeesett: a templom a várban volt.