Századok – 1999
Közlemények - Szegedi László: A rendszerezés és a meghatározás lehetőségei a címertanban I/145
154 SZEGEDI LÁSZLÓ A színezetlen címerek színeinek jelölésére a szakirodalomban különféle módszerek terjedtek el. Alphonsus Ciacconicus a színeket azok kezdőbetűivel jelölte (így pl. az arany jele A (aurum), az ezüsté a (argentum); németül g (gold), w (weis) volt)27 , majd ezt követően a színek jelölésére 1580-ban Spelman vezette be az alkémiai bolygószimbólumokat. Ma e célra különféle vonalkázási módszerek használatosak ( 1. ábra). Ilyen Franquarts2 8 , Butkens és Lobkowitz2 9 , Gelenius3 0 , valamint Petra Sancta3 1 és de la Colombiére3 2 egymással azonos, ma is használt rendszere. Két nem heraldikai szín, az evet jelölésére használt szürkéskék (Eisenfarbe) és a természetes szín (Naturfarbe) jelölésére Rink33 vezetett be vonalkázási módszert. Később, az ún. „hanyatló heraldika" korában (a 16. századtól) jelent meg a címerpajzsokon több ún. nem heraldikus szín, mint pl. anarancsszín, a sötétvörös (vagy sötétbíbor, mely csak Angliában használatos), a barna, a szürke, a természetes szín (rózsaszín vagy világos kávészín az emberi test színezésére) és egyéb színek (1. ábra), melyekhez külön vonalkázási módok tartoznak.3 4 A címereken az aranyat sárgával, az ezüstöt fehérrel is lehet jelölni. A vörös általában cinóber- vagy skarlátvörös, a kék kobalt- vagy középkék (Rimaszombat egyik címerváltozatában azonban égszínkék). A heraldikai díszeknél a bíbort is alkalmazzák (az angol és francia heraldikában gyakori a címermező színeként is), mely általában kárminvöröshöz hasonló színárnyalat, máshol inkább lilás színezet. Ezeken kívül előfordul egyes mesteralakokon egyéb színárnyalat is. Például a világosvörös golyó neve Torteau, a vérvörösé Guze, a bíborvörösé Golp, a vörösessárgáé Orange (vagy Tenny, németül Aurorafarbe, tehát a felkelő Nap színe). Bernd a 19. században kísérletet tett egyéb nem heraldikus színek jelölésének bevezetésére is, a sötétbarna (Umbra), a vöröses sárga (Rotgelb), az acélkék (Stahlblau) és a vérvörös (Blutfarbe) használata azonban nem bizonyult hosszú életűnek. Azonos pajzson belül a színek árnyalása nem megengedett. Fémre fém sem helyezhető, bár ez a szabály az ún. „élő heraldika" korában (12-16. század) sem volt kizárólagos érvényű (lásd pl. Jeruzsálem címerét). A pajzsmező különféle geometriai vagy ornamentális mintázattal való kitöltése a hím vagy damaszkolás, mely még a keresztes háborúk idejére nyúlik vissza és 27 Martin Schrot (Wappenbuch 1576) a színek jelölésére azok szóbani leírását használta, Ciacconicusszal egy időben a színeket azok német kezdőbetűivel jelölte Christian Urstis (Baselische Chronik, 1580); 1600 előtt már megjelennek az első vonalkázásos színjelölési módszerek, ilyen Zangranius vonalkázásos színjelölése brabant térképén. (Milan Buben: Heraldika. Praha, 1986. 28.) A két módszert használta egyidejűleg Borghini (Dell' arme delle famiglie Florentine, 1858), aki a fémek és a színek közt úgy tett különbséget, hogy a fémeket nem vonalkázta, a színeket viszont ugyanazon módon jelölte (melyet ma a zöld színjelölésére használunk), emellett azonban a mázak kezdőbetűit is megadta: R. (rosso), A. (azzuro), N. (nigro), G. (gialbo), Β (biancho), a zöld művében nem fordult elő. (Hefner i. m. 47.) 28 Franquarts, J.: Pompa funebris Alberti Pii Austriaci. Bruxelles, 1623. 29 Hefner i. m. X. tábla 30 Gelenius, Ae.: De admiranda, sacra et civili magnitudine Coloniae... Köln, 1645. 31 Petra Sancta i. m. 32 Colombiére, M. V de la: Recueil de plusieurs pièces et figures d'armoiries émisses par les auteurs qui on écrit jusquíici de cette science. Paris, 1639 33 Rink, E. G.: De eo quod iustum est circa Galeam. Helmstadt, 1726 34 Hefner i. m. X. tábla; Buben i. m. 31.
