Századok – 1999
Közlemények - Csernus Sándor: A reneszánsz fejedelemtükrök forrásvidékén: Philippe de Commynes; a „francia Machiavelli” I/125
138 CSERNUS SÁNDOR bárki más (szó sincs már szakrális személyiségről) és éppolyan esendő is. A fejedelmek élete a szüntelen munka, a gyötrelem, és többnyire — még a legkiválóbbak is — igencsak rútul végzik. Kegyetlenek (mint III. Richárd vagy az „aragón nápolyiak"), kiszolgáltatottak, áldozatok (mint Burgundi Mária vagy VI. Henrik) s szinte valamennyien élvhajhászok és pompakedvelők (mint a „nagy fejedelmek" között számon tartott IV. Edward, VIII. Károly vagy II. Ferenc, Bretagne hercege, vagy éppen Hunyadi Mátyás), rettegés az életük (mint VII. Károlyé, aki nem vesz magához ételt, mert fél, hogy fia megmérgezi, vagy mint a plessis-les-tours-i kastélyba visszavonult XI. Lajosé aki paranoiás rettegésében töltött utolsó évei alatt mindenkitől fél), ezenkívül híján vannak az erénynek, és a kitartásnak, állhatatlanok (mint III. Frigyes német császár). Van köztük olyan is, aki szánalmasan nevetséges, mint Kasztüiai Henrik (1454-1474) aki a XI. Lajossal való tárgyalásokra kegyencével, Lodesma grófjával érkezik, s akinek „rendkívüli rútságát és semmirevaló uralkodó" mivoltát a „gyöngytopánkás" gróf megjelenése csak még jobban kiemeli, még groteszkebbé teszi. Commynes egyébként is igen fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a fejedelmek közötti személyes találkozások értelmetlenek, sőt rendkívüli veszélyeket hordoznak, mind a fejedelmek közötti, mind pedig az országaik közötti kapcsolatokat súlyosan alááshatják: a személyes találkozások alkalmával szerzett benyomások szinte mindig negatívak és veszélyhordozók. Az államok közötti diplomácia művelése így nem a fejedelmek, hanem tanácsadóik feladata. Kijut a maró kritikából szinte minden uralkodónak, akiről Commynes szól (akikről pedig nem szól, azok nem számítanak a nagyok közé): így a 15. század egyik legnagyobbnak tartott fejedelméről, Π. Fülöp burgundi ai hercegről (1419-1467) fanyarul — sőt, fanyar humorral, aminek alkalmazásával történetíró kortársai között szintén egyedül áll — csak annyit mond, hogy „a halála után jónak mondott Fülöp" Mátyásnak azt veti szemére, hogy „élete vége felé pompakedvelő lett és zsarnokká vált", miközben a török szultán, Edward angol király és Anjou René (1409-1480) „király" — mind más-más hangsúllyal — az élvezetek rabja. Az egyéni képnél a kollektív sem jobb, hiszen a fejedelmek egymás ellen is szüntelenül ármánykodnak (személyes találkozásuk ezért is kerülendő), példák sora mutatja, hogy apa és fia kölcsönösen gyűlölik egymást (VII. Károly és fia Lajos, vagy éppen Jó Fülöp, és fia Károly), elárulják és börtönbejuttatják; — sőt, ha tehetik, meg is ölik rokonaikat (melyre — többek között — angol példákat hoz). Kapcsolataikban általában véve is immorálisak, s a hűtlenség, a mohóság és a gyanakvás jellemzi őket.40 A fejedelmeken azonban természetesen nagyon sok múlik, de sorsuk mindenképpen a szenvedés; — a földi purgatórium csak nagyon keveseknek adatik meg; ilyennek tekinti azonban XI. Lajos utolsó, Plessis-les-Tours-ban, rettegések közepette eltöltött önmarcangoló, súlyosan depressziós, skizofrén korszakát, melynek Commynes maga is közvetlenül lehetett tanúja.4 1 Ugyanakkor a fejedelmeket, ha gonoszak, Isten küldi a népek megbüntetésére. A népeket és a fejedelmeket azonban a Gondviselés segítségével, mely úgy kívánja, hogy „mindenkinek ellenpárja legyen", féken lehet tartani, s ezáltal egyesek hatalmának túlzott megerősödésétől, s a gonosztettek elkövetésétől vissza lehet őket rettenteni. Commynes „ellentétpáros" érvelésének pon-40 Commynes, im., 154-155, 422-429, 440-446, 514-526. Commynes nyelvezetére lásd Blanchard, im., 205-230. 41 Op. cit., 480^193, 500-505., Murray Kendall, im., 420-439.
