Századok – 1999

Történeti irodalom - Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára (Ism.: Szabó A. Ferenc) VI/1369

TÖRTÉNETI IRODALOM 1373 a kérdés mindenoldalú feltárásával és konkrétságának a legmesszebbmenő érvényesítésével lehet elérni. Tertium mon datur Erdélynek, mondja ki Gyarmati a szentenciát munkája címében, még akkor sem, ha az immanens tényezők túlnyomó többsége ebbe az irányba mutatott. Örömmel olvastuk a kötetben azokat a tanulmányokat, amelyek Magyarország történelmi demográfiai fejlődésének egy-egy szakaszát vagy a kérdésről kifejtett nézeteket dolgozták fel. Elgondolkoztató, hogy történészeinket még mindig viszonylag kevéssé foglalkoztatja a társadalmat alkotó szubjektum, az ember, és a társadalom alapsejtjét képező család és családi élet kutatása. Dinamikus, új eredményekre vezető történelemtudományból nem hiányozhat ez a kérdéskör tartósan. Furcsa, hogy több korszakról előbb tisztázzák történészeink a terméseredményeket, a közlekedési viszonyokat, mint a demográfiai mutatókat. Pedig ezek az adatok legalább olyan fontosak a modernizációs-polgárosodási folyamat megértése szemszögéből, mint az ipari és a mezőgazdasági teljesítmények! Varga J. János hazánk török hódoltság utáni újratelepítéséről írta dolgozatát. A Kollonich-féle Einrichtungswerk majd a nyomába lépő Systematica Comissio eleddig jórészt nemzetileg elfogult értékelésben részesült, mind a világháború előtt, mind a szocialista korszak marxista normákat érvényesítő történetírása részéről. Időszerű volt tehát a téma leporolása, az arra való rámutatás egy olyan korszakban —jegyezzük meg szarkasztikusan —, amikor az ország nem tud mit kezdeni a népességcsökkenéssel, az elöregedéssel, s koncepciótlanul vergődik a világban, kitéve a spontán globalizáció kényének-kedvének. Ezzel szemben eleink világosan látták, hogy a legfontosabb tényező az ország újjáépítése terén a munkáskezek gyarapítása minden lehetséges körből és eszközzel. Ha kimutathatók is e meghatározó telepítéspolitikai tevékenység közben magyarellenes tendenciák, el kell fogadni, hogy a török megszállás alatt megrokkant magyar népelem egymagában nem lett volna képes, ha kizárólagos lehetőséget is kapott volna rá, országa újranépesítésére és a szükségszerű fejlődés megindítására, és eredményes lefolytatására. Figyelemreméltó írást adott a kötetnek Nagy Ildikó „Rákosi Jenő és a harmincmilliós magyar impérium" címmel. Sokan emlegették az utóbbi időben a „magyar imperialistákat", de a jelszószerű „harmincmillió" keletkezéstörténetét eddig még nem vizsgálták a történészek. Magának az elhíresült cikknek a szövegét azonban közzétette Szarka László tanulmánygyűjteménye mellékletében. (Sz.L.: Dunatáji dilemmák. Ister Kiadó, 1998., 263-267. old.) A szerző idézi Katus László megállapítását, miszerint a dualizmus utolsó évtizedeiben a magyarság természetes szaporodás révén 3, asszimiláció útján pedig 2 millióval gyarapodott. (Történelmi Szemle, 1982. 2. sz.) Nem volt tehát teljes mértékben légbőlkapott az a meggyőződés, amely a magyar nyelv rohamos térhódítását látva az egész történelmi országterület megmagyarosodását várta. A gúnyos hang Rákosi és társai véleménye kapcsán inkább Trianon után erősödött fel, amikor eljött az ideje a józan számvetésnek és a felelősségkeresésnek. Szekfű Gyula például mind a Három nemzedékben, mind — egy évtized 1 múltán — a Magyar Történetben alaposan megbírálta ezt az irányzatot és követőit. (Hoitsy Pál, Beksics Gusztáv stb.) Kocsis Judit a németajkú Balf népesedési viszonyait vizsgálja a 19-20. században. Egyik fontos megállapítása a migráció mértékére vonatkozik. Meglepő, hogy egy kis falu lakossága a múlt ι század végén milyen gyorsan reagált a nemzetközi kihívásokra. Mind a tengerentúlra, mind a szomszédos Ausztriába sokan távoztak a községből. Azért fontosak ezek a mikrovizsgálatok, mert \ segítségükkel alaposabban körüljárhatóvá válhatnak olyan témák, amelyek nagytotálban ugyan eléggé ismertek, például a kivándorlás kérdése, de újat már csak keveset lehet róluk mondani a globális adatok ismételt elemzésével. Egyébként a Monarchián belüli intenzív migrációs mozgalomról újabban több adat kapott nyilvánosságot. (Pl. Faragó Tamás, Századvég, 1999. 1. sz.) Kevéssé kutatott téma a XX. századi népesedés kérdése. Gyáni Gábor a század társadalomtörténetén dolgozva figyelt fel erre és készítette el írását, amelyben felrajzolja a fő tendenciákat a Horthy korszakról. Felhívja a figyelmet az urbanizáció viszonylagos elmaradottságára, miközben az ország közepén tovább növekedett a „vízfej-nagyságú" főváros. Megállapítja, hogy az elcsatolt területekről többszázezer főt elsodró menekülthullám vizsgálatának témája még mindig kutató után kiált. Arra már nem terjedt ki a figyelme, hogy milyen viharos vitákat váltott ki a korszakban a népesedési problémakör egyik szegmense, az egykekérdés. Az áldatlan népi-urbánus szembenállás egyik első jeleként ebben a témában erősen eltértek egymástól a vélemények. Recenziónk végén még két izgalmas dolgozatra hívnánk fel olvasóink figyelmét. Niederhauser Emil „Többség és kisebbség" címen egyfajta történelemfilozófiáját kívánja adni a politikai rendszerváltozás után föl- és átértékelődött kisebbségi kérdésnek. Végkövetkeztetése eléggé pesszimista, de nem vitatható, ugyanis az ENSZ és az államok többsége — a szaporodó kisebbségi konfliktusok