Századok – 1999

Krónika - Szakály Ferenc (1942–1999) (Gecsényi Lajos) V/1139

1140 KRÓNIKA A tudományos élet szervezőjeként úgy tartotta, hogy a történésznek nemcsak feladata, de kötelessége is minél szélesebb körben vitatni, továbbadni a tudós eszközeivel feltárt ismereteket, hozzájárulni a szó legnemesebb értelmében vett nemzeti hagyományok ébrentartásához. Ez vezette el őt még egyetemi hallgatóként a Magyar Történelmi Társulathoz, ahhoz az egyesülethez, melyet elődeink e célkitűzések megvalósítására alapítottak. Ennek a jegyében írta cikkeit a História, egykor a Társulat folyóirata hasábjain, tartotta előadásait a Társulat konferenciáin és segítette tanácsaival, szinte élete utolsó napjáig a Társulat vezetőit. Szakály Ferenc főtitkárként, nehéz időszakban, 1986 és 1991 között állt a Magyar Történelmi Társulat élén. Akkor, amikor a történészvilág végre megszabadulhatott az ideológiai gyámkodás alól, ám a bővülő lehetőségek gyökeresen új gondolkodást, új módszereket követeltek vezetőktől és tagoktól egyaránt. Elmondhatjuk ennyi idő távlatából is, hogy a nehézségektől korántsem mentes öt esztendő alatt sikerült a váltás. A Történelmi Társulat minden korábbinál szélesebbre nyitotta kapuit a történelemtanárok tömegei előtt, felelevenítette a hajdani felolvasó üléseket, pályázatokat írt ki és vidéki csoportokat alapított, számos tudományos konferenciát szervezett. S nem utolsósorban sikerült a majdnem lehetetlen: a Társulat pénzügyi életbentartása. Történészként, társulati főtitkárként, 1991 tavaszától ügyvezető alelnökként, Szakály Ferenc számára az elsődleges feladatok közé tartozott a helytörténeti kutatók és kutatások támogatása. Azon kevesek egyike volt, akik egész pályájukon — akadémikusként is — figyelemmel kísérték és használták mindazt az értéket, amit szerte az országban levéltárosok, muzeológusok, könyvtárosok, tanárok kutattak fel, tettek hozzáférhetővé intézményi évkönyvekben, helytörténeti folyóiratokban. Hozzá tartozott ehhez is, hogy baráti tanáccsal, segítő szóval egyengesse pályatársai útját a pályázatok, a tudományos minősítés szövevényes útjain. 1992-ben a Történelmi Társulat 125 éves jubileumi közgyűlésén ezért vállalta, hogy referátumot tart a helytörténetírásról, amelyet a történetírás húzóágazataként és legeredményesebb vonulataként jellemzett. Egy ízben tréfásan az ország első helytörténészének nevezte magát, hiszen ő maga sem zárkózott el, ha arra kérték, hogy írjon vagy beszéljen Szigetvár, Gyöngyös, Miskolc, Pápa vagy éppen a szívéhez közel álló Pest megye történetéről. Tudta, hogy a „hely története", melyről szól, légyen is az ország bármely települése, a haza egész történetének eltéphetetlen része, építőköve. És nem hagyhatom említés nélkül, hogy ő aki egykor a levéltáros-szak padjaiban készült a történészi kutatómunkára, a szakma iránt óriási érzékenységgel képviselte a Társulat vezetőségét 1995-ben a levéltári törvény előkészítése során. A napok múltával megmásíthatatlanul tudatosodik bennünk a valóság, a visszavonhatatlan távozás az örök titkok birodalmába. A magyar történészek világa azonban aligha feledheti őt. Elmehetett közülünk, de szelleme, értékrendje itt kell, hogy maradjon, miként itt marad mindaz a tudás, amit rövidre szabott élete során felhalmozott. Kedves Barátom, a Mindenható legyen Veled, nyugodj békében. Gecsényi Lajos