Századok – 1998
Közlemények - Csoma Zsigmond: A szőlészeti-borászati szakirodalom kialakulása Magyarországon (18–19. sz.) A magyarországi szőlészeti-borászati szakirodalmi kezdeményezések IV/859
898 CSOMA ZSIGMOND Pethe Ferenc azt írta „...a' milyen lehetetlen az, hogy én a' híres bortermelő vidékeken, mindeniken sorba, egy egy esztendeig lakjam,- ha a' hazabeli szőllők' fajtáinak valóságos megkülönböztető tulajdonságait és formáját igazán akarnám leírni. De még úgy sem volna tökélletes a' munka... "15 4 A keszthelyi Georgikonban azonban ennek ellenére a hallgatókat a szőlőfajta meghatározásra, az ampelográfiai határozókulcsok ismeretére oktatták, aminek 10 pontjára az 1837-es georgikoni szőlőjegyzet is kitért. A magyar fajtaleírások hiányosságaira, illetve az ampelográfiai táblák, rajzok hiányát Leibitzer János is felvetette 1832-ben. Javasolta, hogy az azonos időpontban lerajzolt, megörökített fajták képe, neve, a különböző borvidékek más-más néven termesztett, de azonos fajtáinak a meghatározására is megfelelne.15 5 A Gazdasági Lapok azonban még 1852-ben is azt hiányolta, hogy: „... Csak az a baj, hogy nálunk az egyes fajoknak gyakorlati tapasztalatokon alapult kimerítő leírása és megismertetése mindeddig nem létezvén, a magában jeles faj is sokszor félrevettetik,.."15 6 Havas József— a kor kiváló szakembere és az OMGE Szőlőmívelési és Borászati Szakosztályának elnöke — ugyanebben az évben megállapította, hogy a fajták fel nem ismerése a fajtaalbumok és az ampelográfiai könyvek hiányára vezethető vissza. Ez a hiány a szőlőtermesztésben pedig nagy gazdasági kárt okozott nap mint nap, minden egyes szőlészeti munkánál. A fajták igényeinek, tulajdonságainak nem ismerete, a fajták fel nem ismerése nem teszi lehetővé a minőségi munkát.15 7 A stájerországi ampelográfiák és az alapos szőlészeti szakirodalmi tevékenység hatására Nagykanizsán 1869-ben megjelent egy alaposabb ampelográfiai fejezettel bővített magyar szőlőtermesztési szakkönyv Tersánszky Józseftől.15 8 Azonban még az ilyen jellegű alapos szakmunkák hatását is, Entz Ferenc a színes, fajtabemutató képes táblák, metszetek hiányában kétségbe vonta. A mai ampelográfiák által is használt fajtaleírást és meghatározást végül Molnár István vezette be 1897-ben, aki a gyakorlati felhasználás szerint bor és csemegeszőlő fajtákra osztotta a szőlőket és a bogyószínt vette alapul.15 9 A nyugat-európai fajták első magyarországi megfigyelései, leírásai és termesztési értékelésük A Gazdasági Lapok 1850-ben már javasolta, hogy a francia és a Rajna melléki célszerűbb technológiai eljárásokat a magyar termesztők is átvegyék, és a mennyiségi termesztésről a minőségire térjenek át. Ennek alapfeltételeként a jobb fajták ültetését és elterjesztését tűzte ki célul. Az újabb nyugat-európai fajták telepítése mellett a híres magyar borvidékek eredeti karakterét, boraik jellegzetes ízét, zamatát is meg kellett őrizni, az elképzelések szerint. Az új fajták fokozatos előretörése azonban az egykori borvidékek borait megváltoztatták. A legjellegzetesebb, legszembetűnőbb változás a fehér bor és vörös bor szőlőfajták változásában a soproni borvidéken következett be. Schams írja, hogy adatgyűjtése ideje előtt (1820-1830 között) néhány éve Ruszton 154 Pethe F. П. 423. 155 Leibitzer J. 1832. 8. 156 Gazdasági Lapok 1852. 1160-1161. 157 Havas J. 1852. 107. 158 Tersánszky J. 1869. 159 Molnár I. 1897.
