Századok – 1998

Történeti irodalom - Gazdag Ferenc: Franciaország története 1945–1995 (Ism.: Jemnitz János) III/755

756 TÖRTÉNETI IRODALOM 756 A szerző érdeklődésének középpontjában a politikai, s kiváltképpen a külpolitikai, valamint a katonai/stratégiai elgondolások és a megvalósuló folyamatok állnak. Ezek tagolását elősegítette, hogy a francia politikai valóság, mint ismeretes, maga is erősen tagolt, nagyon éles fordulatokban váltották egymást a bal- és jobboldali elkötelezettségű kormányok. Markánsan kirajzolódnak a vezető politikusok személyes vonásai. Az egész korszakra még jellemző volt a nagyformátumú elnök, a nagy taktikus Mitterrand személye, mellette a jobboldalon pálya-és versenytársaiként ott volt kezdetben Giscard D'Estaing, majd az őt egyre jobban kiszorító J. Chirac, és egy időben Balladur is. Mindezt Gazdag Ferenc kitűnően megjeleníti. A másik póluson nem mulasztja el annak bemutatását, hogy a PCF (Francia Kommunista Párt) miként zsugorodott össze, avagy hogy az 1993/94-es korszakban miként történt e pártban egyfajta váltás, nemcsak a meghatározó személyiség, Marchais leváltása, hanem egyfajta űj orientációkeresés révén is. Arra is volt a szerzőnek gondja, hogy megláttassa a merőben új helyzetet, amely a hagyományos jobboldali pártokat, de az egész francia közvéleményt oly igen meglepte, sőt megdöbbentette: a Le Pen-jelenségről van szó, a markáns szélsőjobboldal viharos térnyeréséről, amely éppen ezekben az években következett be. Gazdag Ferenc jól exponálja azt a vaskos ellentmondást, hogy miközben a termelés, a növekedés terén Franciaország az Európai Közösségen belül kiemelkedő eredményeket mutathat fel, az inflációt alaposan leszorította, - a lakosság nagy tömegeiben a markáns elégedetlenség és rosszkedv nem tűnt el, sem a bal- sem a jobboldali kormányok alatt. Ennek egyik nagyon megfogható oka a magas, három milliós munkanélküliség, amelynek letörését minden kormány elsődleges feladatának tekintette, de amelyben áttörést nem tudtak elérni. S persze nyomatékosan aláhúzhatjuk —• ezt úgy véljük a szerző nem eléggé tette meg, s erre vonatkozóan a kritikai véleményeket sem jelenítette meg eléggé! — hogy ezen a téren azok az automatizmusok sem érvényesültek, amelyekre oly sokan esküsznek: nevezetesen az, hogy a termelés felfutása „majd felszívja a munkanélküliséget". A szerző elsősorban modern világunknak eme alapkérdéseit, meghatározóit vizsgálja és világítja meg, ám a francia történelemre mindig is oly fontos „magas kultúra" területe haloványabban jelenik meg. S miközben Mitterrand személyiségét alaposan elemzi, szocialista párton belül hosszabb időn át ellenlábasának, mindenesetre „nem szeretem" miniszterelnökének M. Rocardnak személyes vonásai nem rajzolódnak ki eléggé. Miként a francia politikai elitből sok pályatársa, ő is híres ENA gazdasági „káderképző" főiskolájáról került ki. Tetemes része volt az 1981-es „nagy változást" hozó választási győzelemben. Ám miniszterelnöksége, majd párt-elsőtitkársága igen hamar látványos fiaskót hozott. Ez nagyobb figyelmet és több helyet is kaphatott volna a kötetben, hiszen Rocardra sokan esküdtek, messze Franciaország határain túl is. Az új balközép-koncentráció gondolatát Rocard valóban kitűnően jelenítette meg, kísérletének összeomlása éppen ezért jelentős is, tanulságos is. Jól érzékeltette a szerző a jobboldal táborában is a személyes súrlódásokat Giscard d'Estaing és Chirac, valamint Chirac és Balladur, vagy Barre és a jobboldaliak között. Mindez ugyanúgy kihatott a francia politika alakulására, mint az 1990-es évek közepétől Le Pen és a jobboldal nagy pártjainak súrlódása. Ami azonban a baloldalt illeti, néhány esetben a személyek megjelenítését a munkában túl sommásnak vélem. így amit a szerző a szocialista kormányok egyik rikítóan „más típusú" alakjáról, Tapie-ról, mint „baloldali populistáról" ír, az nem sokat mond. Utal tényszerűen a perekre, a botrányokra, a sportháttérre, majd a meglepően magas szavazatarányra, amellyel még újra bekerült az Európa Parlamentbe. Ám úgy vélem, azt is helyes lett volna megemlíteni, hogy míg a francia politikai élet szereplői általában vagy a középosztályokból (vagy még feljebbről) kerülnek ki, Tapie jellegzetesen „alulról" jött. Nem lett volna érdektelen frappáns megszólalásait is felidézni. Az sem érdektelen, hogy mely körökben nem szerették. Avagy itt volt a másik, nagyobb formátumú alulról érkezett, a vasutasból, majd szakszervezeti aktivistából pénzügyminiszter, s a kor ismérvei szerint „sikeres" pénzügyminiszter, majd miniszterelnök Pierre Bérégovoy. Ez utóbbi rövid és tragikus véget érő korszakát Gazdag Ferenc nagyon kurtán „intézi el", beleértve rejtélyes öngyilkosságát is. A szereplőket közelebbről ismerő Fejtő Ferenc melegebb hangot ütött meg Bérégovoy esetében, éreztetve, hogy ő számos esetben Mitterrand helyett „tartotta a hátát". Túl sommásnak tűnik Delors megjelenítése is. Igaz, hogy „nem vállalta" 1994-ben az elnökjelöltséget, de úgy hiszem, illett volna megemlíteni: ezt annak ellenére tette, hogy a közvéleménykutatások őt tartották esélyesnek az első helyre. Érdemes lett volna utánajárni, hogy miért nem vállalta. Nyilvánvalóan nemcsak azért, mert „belefáradt", bár ennek is lehetett szerepe benne. Gazdagnál feltűnik egy másik sommás ítélet is, az ti. hogy a franciák „ráuntak" a szocialistákra, akik egy évtizeden át nem tudtak újat hozni, s megbirkózni a kitűzött feladatokkal, s ráadásul egy