Századok – 1998

Közlemények - Palasik Mária: A szólásszabadság deklarálása és korlátainak kezdetei Magyarországon (1946–1949) III/585

A SZÓLÁSSZABADSÁG MAGYARORSZÁGON 194&-1949 KÖZÖTT 589 vagy több személy előtt hangzik el a lázítás, vagy izgatás, nem esne büntetés alá, csak ha sajtó útján, vagy nyilvános gyülekezet előtt történik. Ezt is visszavertük."1

6 - mondta Orbán. Ebből következett, hogy az újonnan felállított népügyészségek és a népbírósági különtanácsok elé került ügyek száma a kezdetektől tetemesnek mondható. A továbbiakban az idekerült esetek típusait vizsgáljuk. Népügyészségi és népbírósági gyakorlat Miközben az 1946: I. tc. deklarálta a magyar köztársaság polgárai számára biztosított szabadságjogokat, köztük — mint természetes és elidegeníthetetlen jogok — megtalálható a gondolat és vélemény szabad nyilvánítása, az egyesülési és gyülekezési jog, a személyi biztonsághoz való jog, emberek tízezrei ellen indult eljárás azért, mert valamilyen formában reagáltak a körülöttük zajló politikai folyamatokra. Gyakorlatilag ők testesítették meg a közvélemény egyik csoportját. Hétköznapi kisemberek voltak, politikai névteleneknek is nevezhetnénk őket. Azáltal, hogy bíráló megjegyzést tettek az ún. (nem is körülhatárolt) alapintézményekre, és akadt roszszakarójuk, aki ezt jelentette a rendőrségnek, vizsgálat kezdődött, és a kisember máris kilépett a névtelenségből. Többségében szabad szájú asszonyok és kisebb-nagyobb mértékben ittas férfiak a vádlottak. A vád többnyire izgatás bűntettének elkövetése. Ez azt jelentette, hogy az asszonyok nyilvános helyen tettek nemtetsző kijelentést a „demokrácia vívmányaira". Ez elég volt ahhoz, hogy elrendeljék a rendőrhatósági, majd az ügyészségi vizsgálatot. Egy ilyen eljárás számos tanú kihallgatását igényelte kihallgatok és jegyzőkönyvvezetők részvételével. Sokszor volt szükség orvosi — a vádlott egészségi és elmeállapotát tartalmazó —jelentésre. A népügyészségek becsületére legyen mondva, általában nem tekintették bizonyítéknak, ha csak egy személy hallotta a vádlott kijelentéseit. Ilyenkor megszüntették az eljárást, az ügyészség nem emelt vádat. Arra is volt példa, hogy a hónapokig elhúzódó perek felmentéssel végződtek: ezek azonban a felmentés ellenére is sokkolták az embereket. A továbbiakban kísérletet teszünk azon megnyilatkozások tipizálására, amelyek a szólásszabadsággal, illetve annak korlátozásával vannak kapcsolatban, s melyek következményeiként keletkezett „ügyek" 1946-1949-ben kerültek a népügyészségekhez és népbíróságokhoz. A tipizálásnál az 1946. évi VII. tc.-t vesszük figyelembe, vagyis, hogy a vádiratok és/vagy az ítéletek megfogalmazásakor az ügyészek és a bírók a törvény mely paragrafusainak megsértésére hivatkoztak. Az eddigi kutatásaink összefoglalását csupán jelzés értékűnek tekinthetjük. U-gyanis csak aMagyar Országos Levéltárban több mint hetven doboznyi anyagtalálható, melyben a témára vonatkozó dokumentumok vannak. Ezenkívül a megyei levéltárakban is bőven akadnak ilyen jellegű források. A núntavétel alapján mondhatjuk, hogy az ügytípusokat többségében karakterizáltuk, a kérdés csupán az, hogy az egyes típusokból hány száz, illetve ezer fordult elő. Egyetértünk ugyan azzal a véleménnyel, 16

Jegyzőkönyv: felvétetett 1946. február 27-én az MKP parlamenti frakciója VI. ülésén. MOL Jelenkori Gyűjtemény XVIII-7. 4. d.