Századok – 1998
Tanulmányok - Korom Mihály: Az Atlanti Chartától a potsdami kollektív büntetésig.(A magyarországi német kitelepítés történetéhez) III/553
AZ ATLANTI CHARTÁTÓL A POTSDAMI KOLLEKTÍV BÜNTETÉSIG 555 adta ehhez elvi beleegyezését, amit mindkettő rövidesen hivatalosan is megerősített. Végül 1943 júniusában az Egyesült Államok elnöke is „egyetértett azzal, hogy a kisebbségi népcsoportot áttelepítsék Kelet-Poroszországból, Erdélyből és Csehszlovákiából". Magyarok kitelepítéséről konkrétan és hivatalosan mindeddig nem volt szó. Bár a csehszlovák propaganda mind a magyar, mind pedig a lengyel kisebbséggel hasonló elbánást proponált, végül a „lengyelek kérdése" — szövetségesek lévén — a háború végén úgy oldódott meg, hogy bizonyos lengyelek által lakott kisebb területet Csehszlovákia Lengyelországnak engedett át. (Ilyen megoldás elől 1941-ig magyar viszonylatban maga Benes sem zárkózott még teljesen el, de miután 1941 decemberében formálisan hadat üzent a német-japán szövetség országainak Csehszlovákia nevében, erről többet nem volt szó.)3 A csehszlovák diplomácia első sarkalatos pontjává így lett az összes nem szláv kisebbség kitelepítésének kérdése. A második viszont az volt, hogy az egyoldalú kiűzést antifasiszta célnak és általános keletközép-európai feladatnak tüntesse fel. így került szóba Csehszlovákia mellett Rooseveltnél Kelet-Poroszország és valószínűleg Erdély is. A felvidéki magyarság kitelepítésének kérdése 1943 végén a német kitoloncolás támogatásának nagyhatalmi elérése után a Sztálin-Benes találkozón került előtérbe. A szovjet kormány azonban a nyugati nagyhatalmakhoz hasonlóan ekkor még — ellentétben több feldolgozás érzékeltetésével4 — a magyarok kitelepítéséhez nem adta meg Benesnek a teljes hozzájárulását. Ez világosan kitűnik utóbbinak 1944 január elején az emigráns lengyel kormánynak adott tájékoztatásából és saját visszaemlékezéséből, ahol Sztálinnak „csak" a németek kitelepítéséhez való hozzájárulásáról írt.5 Sőt, Csehszlovákiának az 1938-as határok közötti visszaállításának az elismerése ezen a tanácskozáson azt is jelentette, hogy ekkor még Kárpátaljának, a szovjet bekebelezése sem volt eldöntött kérdés. E területnek a Szovjetunióhoz csatolása csak akkor vetődött fel a maga teljes konkrétságában, amikor a szovjet kormány megszerezte nyugati szövetségeseinek beleegyezését, és a londoni emigráns lengyel kormány ellenében általa létrehozott és támogatott új lengyel végrehajtóhatalom is elfogadta Lvov (Lemberg) és környékének a Szovjetunióhoz kapcsolását. Mindkettő 1944 közepére következett be. Nem tud szabadulni a kutató attól a (hozzáférhető adatok nélkül még csak) feltételezéstől, hogy a szovjet kormány csehszlovák szövetségese kárára végrehajtott e területi gyarapodását egyéb szövetségeséhez (Lengyelország) vagy fontos szomszédjához (Románia) hasonlóan másként próbálta nénúleg kárpótolni. Mégpedig ez esetben azzal, hogy 1944 nyarától már támogatta a magyarokat is kollektíven kitelepíteni szándékozó benesi politikát! Ettől az időtől kezdve mái- nemcsak a nyugati, hanem a szovjetunióbeli kommunista csehszlovák emigráció is, és rajta keresztül 1944 őszétől a szlovák ellenállási mozgalom is mind erőteljesebben hangoztatta a magyarok teljes kitelepítését is. A nyugati hatalmak nem követték a szovjet álláspont e megváltozását. Továbbra is „csak" a németek áttelepítését nem elleneznék, ha csehszlovák szövetségesük azt 3 Dokumenty z historié éeskoslovenskej politiky 1939-1943. Praha, 1966. 101. Idézi magyarul Janics Kálmán: A hontalanság évei. Hunnia K. 1989. 63-64. 4 Pl. Gosztonyi Péter: Háború van, háború! Népszava Kiadó, 1989. 22-33. 5 Benes emlékiratai, 266-267.
