Századok – 1998
Közlemények - Sarnyai Csaba Máté: Úrbéri kárpótlás és/vagy arányosítás. A szekularizációs törekvések püspökkari értékelése 1848 végén II/397
ÚRBÉRI KÁRPÓTLÁS ÉS /VAGY ARÁNYOSÍTÁS 415 láttuk — magát a „comassatio"-t és az arányosítást el is tudná fogadni. A világi kormányzat pedig — mint ugyancsak a Horváth-féle levélből kiolvasható — nem támogatná az egyházi vagyon korábbi módon való kezelését. A püspök-miniszter javaslatában az alapokat és a vagyonrészeket továbbra is katolikusnak, az egyház tulajdonához tartozónak mondta, ezzel az egyházi oldalt kívánta biztosítani a világiasítástól való félelem ellen. Azt, hogy ez a megfogalmazás nem csupán politikai megfontolásból, hanem elvi alapon történt, jól mutatja Horváthnak „A kereszténység első százada Magyarországon" című munkája is. Ebben azt hangsúlyozza, hogy az istváni adomány ugyanolyan birtokjogot jelent az egyháznak, mint a világi birtokosoknak.6 0 Másfelől decemberi leveléből az is kiderül, hogy az egyházfők — akkor még az úrbéri kártalanítás fejében — már vállalták, hogy a kompenzáció bevételeiből az egyházi intézményeket és a tizedvesztett alsópapságot támogatják. Azzal, hogy Horváth egyrészt a fenti elvi vállalást kiterjeszti a teljes egyházi szolgálatra, a felhasználandó forrásokat pedig a teljes egyházi vagyonra, alapvetően értelmezi át az eredeti vállalást, de mint kiinduló alapra hivatkozhat rá a felső klérus felé. Az egyházi javak összevonása és arányosítása, mint az eklézsia úrbéri kárpótlásának kormányzati és országgyűlési előfeltétele, ugyancsak szerepelt a decemberi konferencián. Azt a többség el is fogadta. Ennek tudatában írhatta le Horváth a maga javaslatát 1849 júniusában. Mint liberális politikus és a kormány tagja tudta, hogy erre szükség van, de ismerte püspöktársai aggodalmát az arányosítás világi végrehajtásával kapcsolatban. Ezért tűnik kiváló kompromisszumnak az az elgondolás, hogy ezt a közgyűlés által választandó központi hivatal vigye véghez és ugyanitt kezeljék az egyházi vagyont is. Ezen a tervezett gyűlésen a teljes katolikus közösség képviseltetné magát a világiak és egyháziak fenti arányában, évenkénti gyakorisággal. Az alsópapságot és a világiakat kerületenként választott képviselők, a főpapságot a püspökök, szerzetes főnökök személyesen, a káptalanokat pedig l-l tag képviselte volna. így az általuk választott vagyonkezelő testület a liberális világiak számára is elfogadható lett volna, hisz az egyház demokratizálódását és fokozatos magántestületté válását láthatták benne. Az egyházi vezetés a hangoztatott két célt: a függetlenséget és az egyházi tulajdont megőrizhette volna. A lelkészkedő alsópapság, illetve az egész egyházi szolgálat és intézményrendszer éppúgy, mint az oktatás arányos anyagi ellátásban részesülhetett volna. Ebben a megoldásban tehát mindkét oldal kompromisszumra kész része megnyugodhatott volna. A hadi és politikai események menete megakadályozta a nemzeti zsinat összehívását s így a további kompromisszum-keresés lehetőségét is. 60 „István a birtokot egyénire változtatta, minden családfőnek sajátjává tévén, mit eddig a nemzetség közös területén használt vala. Hasonló sajátsági jogot adott az egyháznak is mindazon javakban, melyekkel a püspökségeket s apátságokat megadományozta." In.: Horváth Mihály: Polgárosodás, liberalizmus, függetlenségi harc (Válogatott tanulmányok. Válogatta és bevezette Pál Lajos) Bp. 1986. 440-441.
