Századok – 1998
Közlemények - Sarnyai Csaba Máté: Úrbéri kárpótlás és/vagy arányosítás. A szekularizációs törekvések püspökkari értékelése 1848 végén II/397
ÚRBÉRI KÁRPÓTLÁS ÉS /VAGY ARÁNYOSÍTÁS 409 A felvetett konkrét kérdés és a többi ehhez kapcsolódó probléma közös gyökere az egyházi vagyon tulajdonjoga. Az ezzel kapcsolatos álláspont a klérus részéről lényegileg változatlan. Szerinte ez szerzés és bírás tekintetében a nemesi birtokkal teljesen megegyező jogi természetű magántulajdon. Azaz érdemekért járó adományként vagy szerzeményi úton jutott a kezére és örök, elidegeníthetetlen módon birtokolja azt. Az egyházak és a nemesek egyazon nemesi kiváltságok birtokosai. A liberális egyházvagyoni felfogás abból indul ki, hogy a papság — ahogy ez a feudális abszolutizmus időszakában de facto érvényes is volt — kulturális és vallási feladatokat ellátó államhivatalnoki kar. Az államhivatalnok az állam által meghatározott funkció ellátásáért kapja a fizetést, ami az adott korban nem pénz, hanem birtokadomány volt. A liberálisok célja az állam és az egyház szétválasztása. így a deszakralizált államban az azonos nézetet vallók magánegyesületeként értelmezett egyházak tisztségviselői az általuk betöltött funkciók állami kézbe vétele után tovább már nem jogosultak a fizetségként kapott vagyon használatára. A tulaj donsértés vádját úgy cáfolja meg ez a gondolatsor, hogy a fentiek szerint az egyház vagyona soha nem is volt az egyházé, így az nem volt annak tulajdonosa, csak birtokosa. A tulajdonos végig az állam maradt. így tehát nem igényelhető utána úrbéri kárpótlás sem. A fentiek jogosságát igyekeztek történetileg is alátámasztani. Visszatekintésük során a feudális jogtörténeti tényeket polgári jogelvek szerint reinterpretálták. A klerikális és a liberális elképzelés közti különbség gyökere a feudális és a polgári tulajdonfelfogás közti lényegi különbség A feudális megközelítésben a lényeges a tényleges birtoklás, amelynek idővel jogkeletkeztető hatása van. így válhat az ideiglenes beneficium örökölhető feudummá. Ezen felül az egyházra még a visszaháramlási jog — a fiscalitas — sem volt érvényes, mert csak a konkrét megadományozott veszíthette el adományát, de az az egyház kezén maradt. A polgári tulajdon-fogalom rendelkezés-centrikus. A liberális reformerek a törvényhozása által ezt a rendelkezési jogot gyakorló nemzetet tekintik az egyházi vagyon valós tulajdonosának. Ezért értelmezhették úgy, hogy a feudális adományozásban kapott birtok az egyháznak mint államhivatalnak szóló fizetés és költségtérítés, amivel a nemzet rendelkezik. Ezzel kapcsolatos nézetekkel már az 1825/27-es országgyűlésen is találkoztunk, ahol Barcsiczky István trencséni követ kijelenti, hogy az egyházi járandóságokat a „Status Publicus" részének tekinti, melyről egyedül az országgyűlésen lehet rendelkezni.4 5 Az 1832-36-os országgyűlés idején ismét felmerült a főpapi jövedelmek uralkodói megadóztatása. A liberális ellenzéknek azt az ellentmondást kellett feloldania, hogy egyfelől védenie kellett a nemesi tulajdont az uralkodói beavatkozásoktól, másfelől alátámasztani azt, hogy az egyházi vagyon, mint az állam vagyona, az országgyűlés által kezelhető. Ezt a konfliktust Deák Ferenc hidalja át, kijelentve: „nemesi jogon és tulajdoni igazon bírni igen különböző", mivel az egyház javai „nemesi jogon bíratnak azokat teher alá vetni nem lehet", azonban „a Clerus vagyona a Status vagyona, arról a Status megegyezésével rendelkezni lehet".4 6 45 A főpapi jövedelmek uralkodói megadóztatásával kapcsolatos vita során. 1825/27-es országygyűlés jegyzőkönyve 483-508. Idézi Csorba: im. 605. 46 1832/36 ogy. jegyzőkönyve XIII. 375. Idézi Csorba: im. 606.
