Századok – 1998

Történeti irodalom - Hobsbawm Eric J.: The Age of Extremes. A History of the World 1914–1991 (Ism.: Jemnitz János) I/282

283 TÖRTÉNETI IRODALOM rikai egyetemeken, és rendszeresen hívták meg Európa különböző fővárosaiba akár az egyetemekre, akár különböző ünnepi vitaülésekre, hogy ő tartsa meg a megnyitó előadást (ahogyan ez az 1945. évi nemzetközi történész világkonferencián is megesett) - nem ismeretlen a magyar olvasók előtt sem. Itt is számos munkája megjelent magyarul is, előadásokat is tartott (régebben!), az MTA tiszteletbeli tagja és a jelen, itt ismertetendő könyvének (amely egy sorozat része) első kötetei szintén megjelentek magyarul. „A forradalmak kora" és „A tőke kora" nemcsak „a tudomány világában" hódított, nyert általános elismerést, hanem egyúttal könyvsiker is lett. Ennek ellenére a könyvsorozat harmadik kötete: ,,A Birodalom kora" (The Age of Empire) már nem jelent meg magyarul, holott ez a kötet a nemzetközi tudományos világban ugyancsak méltán általános elismerést nyert. A Londonban 1987-ben, majd az USA-ban, New Yorkban 1989-ben is kiadott munka (amelyet e folyóirat hasábjain 1992-ben volt szerencsém ismertethetni) idehaza már „a rendszerváltás" idejére érkezhetett el, s úgy vélem, ez lehet az egyedüli oka, hogy a hallatlanul izgalmas és gondolatgazdag munka, amely Hobsbawm történészi alkatának megfelelően ezúttal is ismét egyszerre világtörténet, gazdaság, politika, társadalom és művelődéstörténet - az angolul nem olvasó magyar közönség elől elzárt mű maradt. A dolog egyszerre érthetetlen, de érthető is. S ha ,,A Birodalom kora" az olyannyira fontos, ellentmondásos 1875-1914-es kort dolgozta fel, azt a korszakot, amikor a világ globalizálódása oly nagy léptekkel haladt előre (s aminek egyik legkitűnőbb érzékeltetője, elemzője éppen Eric Hobsbawm), akkor ez a mostani, alighanem lezárt negyedik kötet, amely az egész „rövid 20. század" történetét öleli át - vitathatatlanul az a korszak, amikor ez a globalizálódás már élő valóság, amikor ennek felismerése már nem tudományos teljesítmény. Mielőtt még a kötet tényleges ismertetésére rátérnék, úgy érzem indokolt megállni annál a széles körben elfogadottá váló terminológiánál, hogy a hosszú 19. századot a rövid 20. század követte. Hobsbawm következetesen használja ezt a fogalmat (miközben megjegyzi, hogy e meghatározást ő Berend Ivántól vette át). A meghatározások lényeges elemei, a korszakhatárok: a 19. sz. kezdete persze a francia forradalom, és e kort 1914, az első világháború zárja. A 20. sz. kezdeteként három évszámot is lehet megadni: 1914-et, 1918-at, de 1917-et is, s ez utóbbi Hobsbawmnál nagyon hangsúlyos és körültekintő megvilágítást nyer - hogy 1917, az orosz forradalom (avagy forradalmak) mit is jelentett a világtörténelem számára, erre még visszatérek. A 20. sz. végét Hobsbawm (és e szemlélet vallói) „a létező szocializmus" rendszerének összeomlásához, vagyis 1989/1990-hez köti. Nos, a recenzens jogával élve, szabadjon megkérdőjeleznem, hogy ez a periodizálás olyannyira evidens és megfellebbezhetetlen-e. A 20. sz. nyitó dátumainak megjelölését alighanem kevesen kérdőjelezhetik meg, hiszen nagyon sok kortárs, író szólt már méltán arról, hogy a háborúval „a régi világ", vagy ahogyan Du Gard oly találóan címül is választott „A vén Európa" véget ért. Ám a záródátum óta alig öt-hat év, e kör megírásától pedig alig négy, megjelenésétől pedig három esztendő telt el, s nagyon sok minden tanúsítja, hogy ebben az esetben is a peridoizációs vita alighanem el fog nyúlni. Miként a francia forradalom zárófrázisa megjelölése körül is jó két évszázados a vita, feltehetően ebben az esetben is így lesz. Felvetve, hogy mi is zárult le és mi kezdődött, mi is kerül le a napirendről — illetve, hogy régi feszítő ellentmondások miként hatnak tovább, szinte változatlanul — nos mindez megkérdőjelezi, hogy az 1989/90-es korszakolás oly egyértelműen indokolt-e. Főként, ha ezt a korszakhatárt Hobsbawm értelmezésében igazán egyetemes történeti szellemben fogjuk fel, s nem pusztán úgy, hogy a „bipoláris", világhatalmi berendezkedés szűnt meg, s vált a világ egy időre furcsán egycentrumúvá. A társadalmi, politikai küzdelmek azonban nagyon sok országbem (Európában is!) arról tanúskodnak, hogy a változás 1989/90-ben mégsem volt oly egyértelműen korszakos. Másfelől viszont régi elképzelések mégis megrendültek 1989/90-ben, de nem sokkal később az űj erős vezérek, pártok is megbuktak, vagyis nagyon furcsa századvég köszöntött az emberiségre, ami korántsem ért vége és nem kevésbé ellentmondásos, mint a 19. sz. vége. S ezek után magáról a kötetről. Mindenekelőtt Hobsbawm maga hangsúlyozza, hogy a quadriológia negyedik kötete nem egyszerű folytatása az előzőeknek. Hiszen ha az előzőeket egyszerűen „csak" mint történész írta, akkor a napjainkig felfutó jelenkortörténeti munkát az 1917-ben született Hobsbawm világos, hogy egyúttal mint kortárs, szemtanú is írta — mint említi — ez az „ő évszázadának" története. A kötet eme sajátosságára így maga a szerző hívja fel a figyelmet, ha ő maga „a befejezetlen múlt" skatulyájából át is tette e korszakot a lezárt múlt dobozába. Ami a 20. sz. első felét illeti, Hobsbawm ehelyütt nagyvonalúan a katasztrófák korszakáról ír, hiszen ezt a korszakot az általánosan ismert két világháború, a forradalmak és ellenforradalmak és az egész világot megrengető gazdasági világválság és a fasizmus, illetőleg a sztálini rendszer kiépülése terhelte, illetve rengette meg. Ha úgy tetszik, csupa ismert, nagyon fontos és nagyon-