Századok – 1998

Történeti irodalom - Tóth István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz… Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon (Ism.: Huszár Zoltán) I/271

272 TÖRTÉNETI IRODALOM szakmai képzettsége elég széles skálán mozgott. „Az írástudatlan iskolamester alakja tehát a 18. század második felében sem tűnt el." A szerző különböző források adatait összevetve arra a megállapításra jutott, hogy az 1770-es években a Ratio Educationis előírása alapján az iskolaköteles gyerekek közül kb. minden ötödikhetedikjárt iskolába. Mindez még mindig nem jelentette azt, hogy ezek a gyerekek „elemi" ismereteket szereztek, hiszen bőven olvashatunk az iskolát kijárt analfabétákról. A kisiskolákban ugyanis „külön tarifája volt a csak olvasni és külön az írni is tanulóknak". Az iskolát látogatókon belül nagy többséget tett ki a számtani analfabéták száma, ugyanis a számtanoktatás az írás-olvasás tanításánál is nagyobb feladatot jelentett a korabeli „iskolarendszernek". Természetesen az iskolán kívül is meg lehetett szerezni az alapismereteket — az idézett példák is ezt bizonyítják —, de ennek társadalmi méreteiről becsült adatokat sem lehet adni. Külön figyelmet érdemlő nemzetközi összehasonlító elemzés található a fejezet végén, amelyben a szerző arra a következtetésre jut, „hogy a 18. század második felében a Magyarország fejlettebb vidékeihez sorolható Vas megye megállta vona helyét Franciaország legelmaradottabb régióival szemben", Magyarország és Nyugat-Európa fejlett magja között viszont „fényévnyi" volt a távolság. Az írás lassú térhódítása a paraszti művelődésben című rész a „kultúrforradalom" minden bizonnyal leggöröngyösebb útját járó parasztság művelődési viszonyainak alakulásáról, változásáról ad információgazdag látleletet. A tanulmány írója a vasi parasztságot vizsgálja mintegy két és fél évszázados intervallumban többféle forrástípus — adóslevelek, adásvételi szerződések, falubírói elszámolások stb. — alapján az írástudás szempontjából. Tóth István György korábbi munkáiban alkalmazott munkamódszerét a jelen műben is folytatta, hatalmas mennyiségű forrásanyagot dolgozva fel. Ezek alapján szemléletesen, meggyőző módon tudta táblázatokba rendezni a Vas megyei paraszti írástudás 17-18. századi állapotát és annak változásait. A 17. században a vasi parasztok kivétel nélkül a keresztet vagy ennek rosszul sikerült változataként az „ikszét" használták kézjegyként. A 18. századi statisztika szerint az 1600 kereszttel szemben 40 névaláírás is található, ami jól mutatja az íráskultúra lassú, keserves terjedését. A tanulmány a továbbiakban a településtípusok, a nemzetiségi és a felekezeti különbségek szerepét kutatja az íráskultúra elterjedésében. Érdekes a 17-18. századi paraszti társadalom időfogalmának vizsgálata az írásbeliség függvényében. Ebből kitűnik, hogy az időben történő tájékozódás meghatározó tényezője az egyházi ünnepek rendje volt, ezt nagy lemaradással a mezőgazdasági év eseményei, majd szinte esetlegesen a vásárokhoz viszonyított tájékozódás követte. Az év, hó, nap szerinti időpontmeghatározás elvétve fordult elő, akkor sem biztos, hogy pontosan. A 18. század utolsó harmadában, a már említett nehézségekkel együtt, a parasztok körében is terjedt az íráshasználat, különösen a földek adásvételénél, valamint a végrendeletek készítésénél, bár fontos volt, hogy mindezt „élő bizonság" is kiegészítse, mely egyértelműen az írásbeli és a szóbeli kultúra együttélését jelentette. E paralelitás jól megfigyelhető az egyre fejlődő birtokigazgatás területén, ahol az analfabéták és az írástudók világában az idő múlása az utóbbiaknak kedvezett. „A 18. század derekára a nyugat-dunántúli arisztokraták jószágkormányzói már fejlett bürokráciával igazgatták az uradalmakat: a 17. századi rövid tiszttartói levelek, a pár árkus papírra felrótt összeírások helyett hatalmas fólió kötetekbe másolt számadások készültek, az egyre fejlettebb apparátus mind több iratot készített." Természetesen az íráshasználatot illetően társadalmi szinten ez a jéghegy csúcsa volt, viszont a fejlődés irányát határozottan kijelölte. Az írásbeliség bástyáin kívülrekedtek számára minden iromány szinte misztikus félelemmel őrzött kinccsé vált, vagy az „ördög könyvének" minősítették, függetlenül annak tartalmától, hiszen az esetek döntő többségében nem tudták elolvasni. A könyv következő három része a 17-18. századi köznemesség műveltségi állapotának, művelődési viszonyainak szinte mindenre kiterjedő vizsgálatát mutatja be. Ezzel együtt a differenciáltan kezelt nemesi társadalom — birtokos nemesek, kisnemesek — életmódja is feltárul, sőt az oly nehezen megragadható mentalitásváltozást is megfigyelhetjük. A nemesség írni-olvasni tudása című fejezetből megtudhatjuk, hogy „a nyugat-dunántúli nemességben a 17. század folyamán még nem volt általános az írástudás... még a vármegyei apparátusba sem mindig sikerült írástudó embereket állítani..." A törökkel érintkező területek nemessége szemében pedig nagyobb tekintélye volt a „fegyver és ló" eredményes használatának, mint a tollforgatásnak. A szerző a források példáinak sokaságával igazolja fenti állítását, amelyekből nevek és események szerint ismerjük meg a keresztet rajzoló és a kisebbségben lévő aláíró nemes urakat. Egy évszázaddal később azonban már nemcsak az írni tudásban, de az ehhez kapcsolódó értékítéletben is változás figyelhető meg. „A 18. század közepén az ügyvéd már elítélően szólt az előző század tudatlan vármegyei tisztségviselőiről - ekkor már nemcsak Vasban, de a fejletlenebb Gömörben is elképzelhetetlen volt, hogy