Századok – 1998

Történeti irodalom - Fennell John: A History of the Russian Church to 1448 (Ism.: Kurunczi Jenő) I/269

270 TÖRTÉNETI IRODALOM kereszténység sokáig együtt élt (pl. az ún. kettős hit a 17. századig fellelhető egyes vidékeken) Oroszországban. A nyugati latin és a görögkeleti egyház 1054. évi szétválása nem hirtelen következett be, előzményei jóval korábbiak és a tényleges szakítás is a keresztesek 1204. évi konstantinápolyi pusztításainak idejére esik. Teológiai szempontból igen fontos pl. a pápai szupremáció és csalhatatlanság eszméje, a nicaeai-konstantinápolyi Apostoli hitvallás és a filioque. A skizmát a metropoliták általában helyeselték, viszont a fejedelmi ház sok tagjának a latin keresztényekkel kötött házasságai azt mutatják, hogy az orosz uralkodók nem tartották magukat a szakítás utáni helyzethez. Fennell jól látja, hogy a tatár uralom előtt az orosz állam és az egyház nem viszonyult nyíltan ellenségesen a latin Nyugathoz, csak azt követően, amikor határain megjelentek a litván, lengyel és lovagrendi hódítók. A kijevi kor írásbeliségében csak halványan tükröződött a bizánci irodalom és bölcselet. Az orosz alkotások közül Fennell Nesztor két müvét — reális személyiség- és életábrázolása miatt — emeli ki: Szt. Feodoszij legendáját és Borisz és Gleb mártírokról szóló elbeszélését. Hangoztatja, hogy a korabeli irodalom életszerűbb, mint a későbbi századok száraz, didaktikus munkái. A kijevi korszakban az egyház mérsékelten avatkozott be a politikai életbe: pl. a fejedelmek közti közvetítéssel, de ez is a harcban állóktól indult ki. Oroszország a tatár hódítás után, részfejedelemségi rendszerével, sokfelé szakadt. Északkeleten korán kialakult a két hatalmi centrum: Moszkva és Tver. Fennell úgy látja, hogy a 13. sz. közepére a tatárokkal szembeni passzív orosz magatartás jellemző. Ebből a szempontból érdekes A. Nyevszkij egyes katonai akcióinak, hatalmának az értékelése. A fejedelmek sok energiát vesztegettek a tatár segítséggel folyó testvérháborúkra, miközben hatalmuk számottevően nem nőtt, a tatároké és a litvánoké viszont igen. A moszkvai-tveri párharcból az első került ki győztesen. Északkeleten Szemjon és II. Iván alatt (1340 és 1359 között) a fejedelmek autoritása vitathatatlan, az egyház Moszkva-párti, terjeszkedni kezdenek, de a tatárokkal szemben még passzívak. Dmitrij korában (1359-1389) jelentősen nő a fejedelemség területe és az 1370-es évek második felétől támadnak a tatárok ellen is (1380: a kulikovói győzelem). Hosszú idő után először a főhatalom egy fejedelmi ágnál (a moszkvainál) öröklődik és ez fennmarad egészen 1598-ig. Fennell négy fejezetet (11-14.) szentel az orosz metropolitáknak. Általában jellemző, hogy főleg a litvánok, a lengyelek és a nem moszkvai fejedelmek „ellenmetropolitáival" szemben, a meghódított területek ortodox lakóit az egy és oszthatatlan összorosz metropolitaság keretei között igyekeztek tartani, megakadályozva az ottani független főhatalom létrejöttét. Feognoszt pl. nehéz helyzetben (bizánci polgárháború, Olgerd litván fejedelemnek az önálló metropolitaságra való törekvései közepette) védte meg (lásd Fennell utalását J. Meyendorff értékelésére) a 14. sz. második negyedében az egyházi főhatalom integritását. Utóda, Alekszij alatt Moszkva lett az egyházfő székhelye és ideiglenes sikereket ért el az egyházi szervezet és gazdaság fejlesztésében. Kiprián részeredményei a válságok ellenére legalábbis méltányolandók; ti., ahogy a szerző kifejti az 1370-es évektől pl. a bizánci ingatag belső helyzet, Dmitrij moszkvai fejedelemnek a metropolita litván kapcsolatai miatti gyanakvása, az „ellenmetropoliták" stb. következtében nehéz dolga volt. Fotijnak (1409-1431) mindenesetre orosz-litván viszonylatban, az egyházi élet és földbirtoklás vonatkozásában stabilizálni kellett az ortodox főhatalmat, amit nagyobbrészt megvalósított. Már-már úgy látszik, hogy a 15. sz. közepének orosz vallástörténeti kérdései (a két metropolita; Jón és Izidor megválasztásának és tevékenységének körülményei, a firenzei uniós zsinat [1439] lefolyása és benne Izidor szerepének értékelése) a szakemberek tartós vitatémái maradnak. Fennell, noha igyekszik differenciált képet adni (pl. a görögkeleti főpapok álláspontjának megvilágításával, a korabeli orosz polgárháborús viszonyok hatásával stb.), valójában az alapkérdésekben a már hagyományos álláspontot képviseli. Ja. Lurje és A. Zimin kutatásainak figyelembevételével jobban árnyalhatta volna megállapításait Izidor pozícióváltozásáról és Jón 1446-47-es szerepéről (az utóbbi szerintünk illojális volt II. Vaszilijhoz). Az orosz egyház a tatár uralom kezdetén enyhén reagált a pusztításra; az oroszokat, fejedelmeiket „bűneik" miatt jobban felelősnek tartotta a kialakult helyzetért, amit Isten büntetéseként értelmezett és ez a tónus csak az 1380-as évektől változott meg. Több vonatkozásban újszerű, amit Fennell az egyházi földbirtoklásról és a főpapoknak a politikába való bekapcsolódásáról kifejt. Primér forrásokra és Sz. Veszelovszkij kutatásaira támaszkodva megállapítja, hogy a földbirtokok Feognoszt, Alekszij és főleg Fotij idején nőttek és a moszkvai uralkodók akkor adományozták a földeket, amikor az egyház támogatására volt szükségük. Az egyházi földek elidegenítése a 15. sz. közepéig helyi jelenség volt, azután azonban jogi garanciákra volt szükség az állammal és a földesurakkal szemben. 1237 után az egyház politikai aktivitása a korábbi időszakhoz képest jelentősen