Századok – 1998

Történeti irodalom - Kosztolnyik Z. J.: Hungary in the Thirteenth Century. East European Monographs (Ism.: Tóth Sándor László) I/261

262 TÖRTÉNETI IRODALOM felesége nepotizmusát és András távolléte alatti meggyilkolását (1213), valamint háborúit a halicsi fejedelemség megszerzése érdekében. A második alfejezet II. András keresztes hadjáratát mutatja be, amelyet ötödik keresztes hadjáratnak is szoktak említeni. A király lényegében apja, III. Béla fogadalmát váltotta be pápai sürgetésre, de vállalkozása hátterében a konstantinápolyi latin császári trón megszerzésének terve rejlett. Ennek meghiúsulása után indult el 1217 októberétől 1218 januárjáig tartó szentföldi hadjáratára, amelyet a szerző joggal minősít kudarcnak. A harmadik, az „Aranybullák uralkodója" címet viselő fejezet három alfejezetben tárja elénk a II. András elleni belső mozgalmakat és az uralkodó dekrétumait. A szerző az első alfejezetben részletesen elemzi a hatalomból kiszorított Imre-párti előkelők és a királyi szerviensek által kikényszerített 1222. évi Aranybullát. A második alfejezet a német lovagrend betelepítését, majd kiűzetését, valamint a szász telepeseknek adott privilégiumokat tárgyalja. A harmadik alfejezet II. András és az egyház kapcsolatát vizsgálja, s ennek kapcsán bemutatja az Aranybulla 1231. évi, egyházi érdekeket tükröző megújítását és az 1233. évi beregi egyezményt. Kosztolnyik Zoltán alapvetően negatívan ítéli meg II. András uralkodását és személyiségét, s politikáját Földnélküli János angol királyéval veti össze. Halicsi hadjáratait irracionálisnak tekinti, idő- és energiapazarlásnak, amelyek helyett inkább országa helyzete javítására kellett volna törekednie. A következő négy fejezet IV Béla (1235-1270) uralkodását mutatja be. A negyedik fejezetben IV Béla uralma első éveibe, a tatáijárás előzményeibe kapunk betekintést. Az uralkodó igyekezett megállítani a királyi hatalom tekintélyvesztését, ezt szolgálta az eladományozott királyi földbirtokok revíziója és visszavétele, az írásbeli kérvényezés bevezetése, s más intézkedések. A szerző helytállóan vélekedik úgy, hogy mind a király, mind pedig a nemesség lebecsülte a mongol veszélyt, s ez hozzájárult a hamarosan bekövetkező katasztrófához. Az ötödik fejezet a tatárjárás főbb eseményeit foglalja össze. Az első alfejezetben a szerző a muhi csata előzményeit, s magát az összecsapást elemzi. TV Béla hibájának tulajdonítja, hogy előkelői követelésére fellépett az országba bemenekült kunok ellen. A muhi csatavesztés okaiként említi a felderítés hiányát, a magyar tábor rossz felállását, a Sajón átvezető híd megfelelő védelmének elmulasztását, s főként a mindenben megnyilatkozó felkészületlenséget. A második alfejezetben a mongol pusztítást vázolja, amelynek során előbb az ország keleti felét, majd 1242 februárjától nyugati részeit is dúlták, illetve birtokba vették. A mongolok visszavonulását két tényezővel magyarázza. Az egyik, hogy Ögödej nagykán halálának híre ekkor érkezett meg a Magyarországon tartózkodó fővezérhez, Batu kánhoz, aki részt akart venni a kánválasztáson, s ezért rendelte el a hadjárat befejezését. A másik, hogy a mongolok az 1241-42. évi akciót a megszállás előkészítésének szánták, s nem a végleges foglalás igényével folyt a pusztító hadjárat. A hatodik fejezet IV Béla 1240-es években folytatott kül- és belpolitikáját tárgyalja. A mongoldúlás következményeit súlyosnak ítéli meg a szerző; megemlíti a népesség csökkenését, amelyet részben a mongol pusztításnak, részben pedig az ennek következményeként fellépő éhínségnek és járványoknak tulajdonít. IV Béla politikáját ezekben az években egyértelműen az újabb mongol támadástól való félelem határozta meg. Látván, hogy sem a pápaságtól, sem pedig a német-római császárságtól nem várhat segítséget, saját erőből próbálta megszervezni a védelmet. A korábban ellenséges érzületű nemességet birtokadományokkal igyekezett megnyerni, cserébe viszont megkövetelte, hogy a mongol támadásokkal dacoló kővárakat építsenek. Visszahívta a kunokat, s megnyerésük érdekében saját fiát házasította össze a kun fejedelem leányával. Saját lányait rutén és lengyel hercegeknek adta feleségül, s ezáltal szövetségesekkel vetette magát körül a várható mongol támadás irányából. Egyedül Ausztriával szemben lépett fel támadólag, az 1246. évi hadjárat során vívott csatában elesett ellenfele, Frigyes herceg és így kihalt a Babenberg-dinasztia. Az osztrák örökséget a cseh Ottokár és IV Béla egyaránt szerette volna megszerezni, így szembe kerültek egymással. Az 1260-as években belháború bontakozott ki IV Béla és fia, az ifjabb királlyá (rex iunior) tett István herceg között. A hetedik fejezet egyéni szempontból elemzi IV Béla 1251. évi törvényét. A szerző hangsúlyozza, hogy Közép-Kelet-Európában ekkor bocsátottak ki zsidókkal kapcsolatos rendelkezéseket: előbb Ausztriában, majd Magyarországon, s végül pedig Csehországban. Rámutat arra, hogy IV Béla udvarában sok művelt, itáliai egyetemeken tanult egyházi tisztviselő működött, s e kulturális hatás tükröződhet IV Béla 1251. évi zsidó törvényében (Iura Iudeorum). A király törvényével próbálta a neki kölcsönt adó zsidóságot védelmezni, s a hospesjogot rájuk kiterjeszteni. A nyolcadik fejezet IV Béla uralkodásának utolsó éveit tárgyalja. Kiemeli az 1267. évi törvényt, amely az 1222. évi Aranybulla megújításának tekinthető. Ennek kapcsán a szerző vizsgálja a világi előkelőkre alkalmazott „báró" szó előfordulásait, feltételezi az angol vagy aragón hatást.