Századok – 1998

Kisebb cikkek - Hoffmann Zsuzsa: „A legnemesebb római”. (M. Iunius Brutus másik arca) I/207

208 KISEBB CIKKEK „... ha találkozott Pompeiusszal" — írja Plutarkhosz — „szót sem váltott vele, mert szentségtörő dolognak tartotta volna, hogy szóba elegyedjen apja gyilkosával." Ezeket a szenvedélyes ellenérzéseket aktívcin szította nagybátyja, az ellenzéki érzelmű „uticai" Cato, aki mindent megtett azért, hogy Brutust magához hasonlóvá formálja, ugyanakkor húgának, Brutus anyjának, sohasem bocsátotta meg a Caesarral való kapcsolatát, hiszen ő és Caesar ellenfelek voltak. Cato konzervatív római arisztokrata, aki vonzódott a görög kultúrához, és szenvedélyesen gyűlölte a zsarnokságot. A családi hatásokon túlmenően, neve is kötelezte Brutust, ugyanis egy jól összeállított családfa4 a királyok elűzőjével rokonítja. Hosszú időn át és igen kitartóan edzik Brutus lelkét barátai ebben a szellemben, és ostromolják mindaddig, amíg sok töprengés és habozás után tettre szánja el magát. Plutarkhosz5 jellemzése szerint kitűnően képzett ember volt, jól ismerte a görög filozófiát, kiváló szónok hírében állott, ügyvédi beszédeket is tartott, nyilván nem véletlenül választotta Cicero egyik szónoki művének címéül éppen Brutus nevét. A források híradása szerint még a katonai táborokban, a csaták előtt is tanulmányaival foglalatoskodott. Brutus tevékenysége

6 úgy ismert, mint a Caesar-ellenes összeesküvés fő szervezőjéé, mint a zsarnokságot ellenző, elszánt köztársaságpártié, s ebben az értelemben vált fogalommá a neve. Jól tükrözi ezzel kapcsolatos nézeteit egyik levelének a részlete, amit a fentebb már említett Atticushoz intézett: „Hát éljen csak Cicero, minthogy tud élni csúszvamászva, leigázottan.... Én a dolgok természete ellen viselek háborút, azaz a zsarnokság, a kivételes hatalom, mindenféle egyeduralom, mindenféle tekintély ellen, amely a törvények fölé akar emelkedni." Brutus közéleti szereplése, a római történelem egyik válságos időszakára (Kr. e. 85-42), valójában a köztársaság agonizálásának a korszakára esik. Neve először egy Pompeius-ellenes, „megrendezett" összeesküvés7 kapcsán merült fel, akkor azonban anyja közbenjárására Caesar felmenteti. Ez az összeesküvés csupán ürügy volt arra, hogy a triumvirek megszabaduljanak ellenfeleiktől, így Cicero száműzetésbe megy, Catot pedig hivatalos megbízatással Ciprus szigetére küldték. Ez utóbbi magával viszi néhány bizalmas emberét is, így egyik munkatársát, Canidiust, és a némiképpen kompromittálódott unokaöccsét, Brutust. Ez az utazás lesz Brutus üzleti - bankári ténykedésének a kezdete is, egyben ez az a terület, ahol új oldaláról mutatkozik be. Kr. e. 57-ben indul el Canidius, mintegy előkészíteni a terepet, pár nap múlva követi őt Cato és Brutus. (Útközben Cato elidőzik Rhodoszon, Brutus pedig egy ideig, betegségére hivatkozva, Pamphüliában marad). Cato érkezésének hírére a 4 Plutarkhosz említi Brutus életrajzában, hogy vannak olyan nézetek is, miszerint ez a Brutus a királyok elűzőjének a leszármazottja, ugyanis annak maradt egy fiúgyermeke. Más nézetek szerint ez a fiú meghalt, így nem lehet utóda. Valószínű, hogy Brutus környezete terjesztette ezt a véleményt, mivel ők éppen ezzel akartak hatni Brutusra. 5 Lásd még Plutarkhosz Brutus 2. 6 Brutusról összefoglalóan lásd: Drumann-Greobe: Geschichte Roms, Leipzig, 1929, 4, 52; W. Steuans: Marcus Brutus als Politiker. Zürich, 1963; H. Bengston: Zur Geschichte des Brutus. München 1970; G. Walter: Brutus és a köztársaság végnapjai, Budapest 1975; G. Aliegri: Bruto Usuraio deli' epistolario ciceroniano. Parma 1977; E. Wistrand: The Policy of Brutus the Tyrannicide. Göteborg 1980; M. L. Clarke: The Noblest Roman. Marcus Brutus and his Reputation. London 1981. 7 Lásd Dio Cassius 37, 41, 42, ill. Appianosz 2, 12.