Századok – 1998

Folyóiratszemle - Hagen William W.: A „végső megoldás” előtt VI/1473

1474 FOLYÓIRATSZEMLE Korábban nem történtek kísérletek a weimari Németországban és a korabeli Lengyelországban élő zsidók helyzetének összevetésére, folytatja William W Hägen. Az előbbi fejlett urbánus-ipari társadalomnak minősült, míg az utóbbi elmaradott agrárországnak. Németországban a zsidók az összlakosság mintegy 1%-át képviselték, s mind nyelvileg, mind kulturálisan erősen asszimiláltak voltak, kivéve az Ostjuden-1. Ezzel szemben Lengyelországban ebben az időben körülbelül 3,9 millió zsidó élt, azaz, a lakosság 10%-át ők alkották, s közülük csak egy csekély kisebbség vallotta magát lengyelnek vagy zsidó vallású lengyelnek. A legtöbben közülük jiddisül beszéltek, s rengeteg olyan ortodox zsidó élt Lengyelországban, akiknek az életét elsősorban vallási parancsaik szabályozták, amelyek viszont esetenként összeütközésbe kerültek a lengyel állam törvényeivel. Ráadásul, elég sok cionista is akadt a lengyelországi zsidók között. A németországi antiszemitizmus ekkoriban főként a társadalmilag magukat bizonytalan helyzetben érző kispolgárok és a marginális helyzetbe került értelmiségiek között hódított, de erősen ideológiai töltésű és absztrakt volt. Lengyelországban a katolikus intolerancia, valamint a nyomor szintjén élő parasztok és kézművesek is hozzájárultak az antiszemitizmushoz, mely itt közvetlen és brutálisabb formákat öltött. Altalánosságban a polgárosodás folyamatában jelentkező nehézségek váltották ki a politikai antiszemitizmusjelentkezését a térség országaiban. Mialatt Magyarországon és Romániában a zsidó közösségeket fenyegette az antiszemitizmus, a Szovjetunióban a zsidókat mint egyéneket érte a fenyegetés, amelyet csak politikai konformizmus segítségével tudtak átélni. Hägen véleménye szerint ez a helyzet annak a folyamatnak a betetőzéseként jelentkezett, amelynek során az elmaradott kelet- és közép-európai agrárországok modernizálódtak, de a középosztálybeli értelmiség, a kiskereskedők és a farmerek reményei nem teljesültek, s emiatt indult meg a bűnbakkeresés. Az utóbbi évek szakirodalma a nácizmus előtti Németországban fellépő antiszemitizmust illetően két nagyobb csoportba osztható: a funkcionalistákra és az intencionalistákra. Az előbbiek úgy gondolják, hogy az antiszemitizmus mindenekfelett a társadalmi fenyegetettség és pozícióvesztés politikai megjelenése volt, különösen a nyárspolgárság körében, amelyet azonban felülről is irányítottak. Az utóbbi vélemény azt hangoztatja, hogy az antiszemitizmus szocio-pszichológiai feszültségeket és instabilitást fejezett ki, s azért a zsidók váltak mindennek célpontjaivá, mert már korábban is tapintható ellentétek feszültek a zsidók és a németek között. Ezek az ellentétek elsősorban gazdasági jellegűek voltak: a náci „régi gárda" tulajdonképpen a gazdasági életben szerette volna csak elérni az Entjudung-ot, s valóban, 1938-ra a zsidók által birtokolt vállalkozások körülbelül fele meg is szűnt. Ebben a kérdésben egyfajta egyetértés alakult ki Németországban a harmincas években: még a Hitler-ellenes erők is arról beszéltek, hogy a „zsidókérdést" valamilyen módon meg kellene oldani. Az Endlösung lényegében potenciálisan benne volt a náci ideológiában, s a nemzetiszocialista politika már 1941-re gyakorlatilag szétzúzta a németországi zsidó közösséget. A szélsőjobboldali vagy völkisch német nacionalizmus lengyel megfelelőjét a Roman Dmowski vezette nemzeti demokratikus mozgalomban lehet megtalálni. Dmowski és követő• szerint az 1918 előtti feldaraboltság miatt a lengyelek kizárólag egy rendkívül erős, minden szentimentalizmustól mentes „agresszív egoizmuson" alapuló nacionalizmus segítségével tudtak megmaradni, amelynek értelmében „kíméletlen" harcot kellett folytatniuk versenytársaikkal. Ezt az ideológiát a kialakuló vállalkozói réteg, a kiskereskedők, a kézművesek, a szellemi foglalkozásúak, az alsó papság egy része is magáévá tette, s hozzájuk 1918 után még egyetemisták is csatlakoztak. Ez a döntően városi középosztálybeli mozgalom nem tudta meghódítani a vidéket - ellentétben a német nemzetiszocialista mozgalommal. Ezzel az áramlattal szemben a hivatalos irányzatot a Dmowski személyes vetélytársát jelentő Józef Pilsudski vezette tömörülés jelentette, amely a konzervatív tekintélyuralmat vezette be Pilsudski 1926-os államcsínye után. Az Endek-eknek is nevezett nemzeti demokraták még jobbra tolódtak az 1930-as évek elején, amely — többek között — radikális antiszemitizmusukban nyilvánult meg. Egyrészt kényszeremigrációt javasoltak a „zsidókérdés" megoldására, másrészt fokozták, a többi szélsőjobboldali párttal és csoportosulással együtt, a zsidó vállalkozások elleni bojkottot. 1935-től kezdődően erőszakos események is napirenden voltak, sőt kisebbfajta pogromok is történtek, főként 1937 után. A mozgalom hivatalos választói pártja, a Nemzeti Párt 1937-es platformja leszögezte, hogy „fő ellenségünk a zsidóság", s a fő cél a zsidók eltávolítása a gazdasági és politikai élet minden területéről, valamint az ország teljes lengyelesítése. A kormány a Nemzeti Egység Táborának (OZN vagy OZON) megszervezésével válaszolt, mely lényegében az 1935-ben meghalt Pilsudski marsall követőinek tömegmozgalma volt. Ez a csoport uralta a parlamentet 1938-ban és ott számos olyan zsidóellenes törvényt foga-