Századok – 1998

Folyóiratszemle - Darwin John: Imperializmus és viktorianizmus: A területi növekedés kérdése VI/1452

1454 FOLYÓIRATSZEMLE helyi terjeszkedésének megakadályozása. (A fenti kritériumok, természetesen nemcsak Indiára vonatkoztak.) Indiában mindehhez a megfelelő előfeltételek is adottak voltak: a kereskedők előzetesen sokkal nagyobb mértékben megnyitották Indiát, mint Kínát vagy Nyugat-Afrikát, az európaiak helyi érdekcsoportot alkottak itt, a Kelet-Indiai Társaság Bengálban és más helyeken egy jól működő adózási rendszert örökölt, a britek nagy mértékben támaszkodhattak az észak-indiai katonai utánpótlásra, s Indiában a britek egy aránylag jól funkcionáló kereskedelmi és bürokratikus infrastruktúrát is találtak. Ugyanakkor, az indiai brit formális imperializmus megteremtése szempontjából sorsdöntő évek, 1790 és 1820 között, egyben a franciákkal a világméretű hegemóniáért vívott harccal estek egybe, tehát megvolt a megfelelő külső késztetés is. Később, a viktoriánus időszakban a kor uralkodó eszméi: a szabad kereskedelem, az utilitarianizmus, az evangelizáló kereszténység, valamint a rabszolga-felszabadítás nemes gondolata a brit közvéleményt is felsorakoztatta az indiai vállalkozás mögé. A fenti, elvont eszméken kívül nagyon is evilági, gyakorlati tényezők is ösztönözték a terjeszkedést: egyfajta forradalom ment végbe a fogyasztási szokásokban és megnőtt az érdeklődés az indiai áruk iránt, olcsó, hosszú távú kölcsönöket lehetett kapni a felhalmozott készpénzforrások miatt, a brit termékek 14-200-szorosan olcsóbbak voltak a helyi áruknál, nagy számban vándoroltak ki a brit szigetekről telepesek a különböző gyarmatokra, a brit kereskedelmi- és hadiflotta vitathatatlan fölényre tett szert a tengereken, s Indiában olyan helyi katonai erő állt a britek rendelkezésére, amelyet Ázsia más területein is fel lehetett használni. Ezeknek a kedvező feltételeknek ellenére, John Darwin megítélése szerint, nem beszélhetünk brit világhegemóniáról: Európán kívül "kvázi"-hegemóniára tett szert Nagy-Britannia, melyet egy sor, egymással kapcsolatban nem lévő regionális hegemónia alkotott. Továbbá a brit parlamenti politikában és a kétpártrendszerben meglévő strukturális instabilitás is a folyamatos és átgondolt terjeszkedést lehetetlenné tette. Az afrikai annektálások, valamint a Csendes-óceáni és a délkelet-ázsiai előretörés nem jelentett alapvető változást az 1815 óta folytatott brit expanzionista politikában: a felsorolt helyek majdnem mindegyikénél mindössze a már korábban megteremtett európai politikai, gazdasági és kulturális "hídfőállások" kibővítéséről van szó. A késő viktoriánus kor formális imperializmusa pedig mindössze a maradék, még nem gyarmatosított területek közül válogatott — minden előre átgondolt stratégia nélkül. Ilyen módon a trópusi Afrika a brit birodalomba került, de a gazdaságilag és stratégiailag fontosabb Perzsia és Sziám nem. Ezek után fel kell tennünk a kérdést, folytatja John Darwin, ha ez a terjeszkedés nem gazdasági alapon történt, akkor mi motiválta? Erre a kérdésre is a klasszikusnak számító választ J. Gallaghar és R. Robinson adták meg Africa and the Victorians (1961) című munkájukban: a hódítások az újonnan jelentkező veszélyek ellen tett védekező lépések voltak. A terjeszkedés semmiképpen sem a magánérdekek védelmében történt, hiszen Kínában nem lépett fel hódító szándékkal Nagy-Britannia, viszont Afrikában igen. Kínában a britek jobbára helyi közvetítőkön — a komprádorokon •— keresztül érvényesítették érdekeiket, akik viszont egyben mérséklő hatással is voltak a nyugati kereskedők étvágyára. Továbbá nem lehet elfelejteni, hogy Kínában erős európai gazdasági versennyel találta szembe magát Nagy-Britannia, míg stratégiai szempontból Oroszország őrködött féltékenyen arra, hogy egyetlen nagyhatalom se tehessen szert hegemóniára ott. Ezzel szemben Afrikában a gyér népesség miatt kisebb erő is elegendő volt a terjeszkedésre és ezen a kontinensen nem létezett olyan erős külső visszatartó erő sem, mint Oroszország Kínában. Kelet-Afrikában a gazdasági érdekek gyengék voltak, ezzel szemben a stratégiaiak erősek: Uganda és Szudán birtoklása Egyiptom és a Szuezi-csatorna ellenőrzése miatt fontos volt a briteknek. A birodalomépítés szempontjából ez azt jelentette, fejtette ki Gallaghar és Robinson a már említett tanulmányukban, hogy itt a magasabb politikai szempontok játszották a fő szerepet, s nem pedig a magán(kereskedői) érdekek védelme. John Darwin ezt a gondolatot Lord Salisbury lányának, Gwendolen Cecilnek az édesapjáról írt életrajzához vezeti vissza, s a fő érvet ebben a kérdésben a brit politikusnak a németekkel 1890-ben kötött megállapodásához köti, amely megszerezte a briteknek Ugandát és biztosította a britek szabad eljutását a Felső-Nílus vidékére a kelet-afrikai partról. Darwin vitába száll ezzel az érveléssel. Először is, nem létezik semmilyen közvetlen adat Lord Salisbury szándékait illetően. Igaz, Egyiptom megszállása 1882-ben stratégiai okból történt, de Darwin szerint Uganda 1890-es, Kenya 1894-5-ös, valamint Szudán 1896-os meghódítása inkább London védekező, reagáló lépései voltak. Még az egyiptomi alkirály, Lord Cromer is ügy vélte, hogy Dél-Szudán megszállása stratégiailag szükségtelen, míg Lord Salisbury igaz, hogy fontosnak tartotta a kelet-afrikai hódítást, de nem itt és nem a fentebb említett okokért: elképzelése szerint Zanzibár volt