Századok – 1998

Folyóiratszemle - Volkov M. Ja.: Az ingatlanpiacról az európai Oroszországban VI/1445

1446 FOLYÓIRATSZEMLE építőanyagból — fából — készültek a kereske-. delmi létesítmények, ezért csereértékük legtöbb­ször nem volt magas. Volkov, aki egy-egy követ­keztetése kapcsán bőven hoz példákat gazdag le-. véltári anyagából, ezt jól érzékelteti. Moszkvá­ban azonban az előbbiekkel szemben a kereske­delmi célú építményeknek nagyobb értékük volt: Ez a magas piaci keresletből adódott, amit még tovább növelt az, ha kőből építették, nagyobb méretű volt és a város központi részén állt. Az ügyletek többsége a kereskedelmi központok adózó lakói (a városiak poszadbeli része és a pa­rasztok) közt jött létre. A 17-18. sz. fordulóján azonban a 17. sz. közepével összevetve a forgalmi műveletekben nőtt a nem adózó rétegek aránya. Lakóhelyükön kívül a leghamarabb a privilegi­zált moszkvai kereskedőtestület két felső sávjá­ból kikerülők; a „vendégek" (gosztyi) és a „ven­dégszázak" (gosztyinoj szotnyi) kereskedő em­berei tettek szert üzletekre, hombárokra a leg­nagyobb bel- és külkereskedelmi központokban. Egy részük Moszkvában (ahol a korporáció tag­jaként ingatlanbirtoklást biztosító adót fizetett), míg a többiek más centrumokban kereskedtek és ott a poszadbeliek mintájára adóztak. A fenti két előkelő réteget a rangsorban a kiváltságokkal nem rendelkező kereskedők követték. A kereskedelmi létesítmények adásvétele és elzálogosítása következtében a forgalmi köz­pontok többségében az ingatlan kisszámú sike­res tőketulajdonosnál koncentrálódott. 1674-től a 18. sz. első negyedéig a birtokosok összlétszáma csökkent, miközben az egyes centrumokban a ke­reskedelmi vállalkozások száma vagy nem vál­tozott, vagy kis növekedést mutatott. Az 1705. évi uglicsi kereskedelmi ingatlan-összeírás jól mutatja a fenti tendenciát. A városban ugyanis a szakasz eleje óta változatlan számú ingatlant a 18. sz. kezdetén a jómódú kisebbség birtokolta, mivel családonként 7-12 boltjuk, hombárjuk volt. Moszkvában már a 17. sz. második felében voltak, akik több mint 10-12 vállalkozással ren­delkeztek. A 2-3, vagy még több létesítmény bir­toklása mindenesetre a 18. sz. elején elterjedtnek számított. Jellemző, hogy a 17-18. sz. fordulóján a „vendégszázak' kereskedői közül soknak ott, ahol élt, nem volt ingatlanja. Többségüknek azért, mert elszegényedett, kisebb részük pedig már csak nagybani kereskedelmet folytatott és nem foglalkozott lakhelyén a kis tételben való értékesítéssel. A kereskedelmi ingatlanok birtoklásának fentebb leírt nagyfokú koncentrációja jellemezte az 1720-as éveket is. Volkov szerint fontos rá­mutatni arra is, hogy a létesítmények tulajdo­nosa és használója nem mindig esett egybe. Pl. jövedelemszerzés céljából hivatalnokok (priká­zemberek) és egyháziak is birtokoltak ilyen in­gatlanokat, amelyeket azonban valóban keres­kedelemmel foglalkozók vettek igénybe. Már Za­ozérszkaja rámutatott a 18. sz. eleji moszkvai kereskedelmi vállalkozások értékesítésével kap­csolatban a pénzszerzés két módjára: a bérbe­adásra és a viszonteladásra. Ezt Volkov nézetünk szerint jogosan pontosítja úgy, hogy ha mindez pénzszűke miatt történt, akkor a tulajdonos még a befektetett összeget sem kapta vissza, általá­ban piaci értéke alatt kelt el (vagy került bérbe) az ingatlan, sőt az ingatag jogrendszer miatt bi­zonytalan, időt fecsérlő művelet volt egyáltalán a díj behajtása. A fentiek ellenére (ha a tulaj­donos nem kereskedő volt, vagy pénzre volt szük­sége) a vizsgált időszakban lényegében mégis a bérbeadás jelentette az anyagi eszközökhöz jutás egyedüli módját. A kereskedelem specializálódf sa csakúgy mint az ingatlanok tulajdonosi és l­orosz kereskedelmi rétegek összetételének egy mástól való eltérése a bérleti müveletek fejlődé sét segítette elő. Az elsőre jó példa a piacsorok kialakulása; ti., ha más soron akart áruja miati a kereskedő elárusítóhelyet szerezni; ezen bér­léssel segíthetett, míg korábbi helyét bérbe ad­hatta. Ugyanígy, ha több áruja volt, akkor na­gyobb rakfelületű ingatlant bérelt, ha viszont ke­vesebb, akkor nagyobb méretű boltját, elárusí­tóhelyét az ilyenre igényt tartónak bérbe adhat­ta. A fentiek tehát egyfajta ingatlan-, tulajdonosi és vállalkozói mobilitással jártak együtt. Az elemzett időszakban a bérleti szerző­déseket általában rövid időre (1-2 évre) kötötték. Volkov szerint ebben a kereslet-kínálat és a bér­leti díjak ingadozása játszotta a legnagyobb sze­repet. A fentiek hol a bérlőknek, hol a bérbe a­dóknak kedveztek. A leírtnál hosszabb idejű bér­beadásra csak komoly anyagi gondok esetén ke­rült sor. A létesítményeiket bérbe adók általában megvárták, míg a megfelelő piaci értéken bérlő személyre akadnak. Az ingatlanok bérleti díját ugyanazon tényezők határozták meg, mint adás­vételüket. Volkov külön kiemeli a kereslet nagy szerepét, ami akkor leginkább az ingatlantulaj­donosok és a kereskedelemmel foglalkozók ösz­szetétele eltérésének fokától függött. Abban az időszakban a források alapján az európai ország­rész minden központjában a kínálat többé-ke­vésbé felülmúlta a keresletet. A bérleti díjak azon centrumokban voltak a legalacsonyabbak, ahol a kereskedelmi elárusítóhelyek jelentős része ü­resen állt. így pl. Dmitrovban, míg máshol (így Vjazmában, Kazányban és Nyizsnyij Novgorod­ban) a bérbeadásból eredő jövedelem nagyobb volt. Moszkvában ebben az időben évente bérleti szerződések százait kötötték, a használati díjak és a jövedelmezőség pedig magasabb volt, mint

Next

/
Thumbnails
Contents