Századok – 1998

Történeti irodalom - Font Márta – Szvák Gyula – Niederhauser Emil – Krausz Tamás: Oroszország története (Ism.: Bodnár Erzsébet) VI/1410

TÖRTÉNETI IRODALOM 1415 A következő nagy egység, a Szovjet Oroszország szerzője, Krausz Tamás vizsgálatát a 19-20. század fordulóján a világpolitikában és Európában végbement események és változások felvázolásával kezdi. Majd a 19. század közepétől Oroszországban lezajlott modernizáció eredményeit konstatálva hangsúlyozza, hogy az orosz forradalmak történetében az orosz fejlődés sajátszerűségei kikristályosodott formában jelentek meg. Az első forradalom, amely az 1905. január 9-i tüntetéssel kezdődött, különös forradalom volt, mivel olyan munkásszervezetek alakultak meg a védelmére, amelyeket korábban a történelem nem ismert, a polgári és munkásforradalmak jellegzetes elemei először kapcsolódtak össze. A következőkben a forradalmi folyamat során kiformálódott politikai erőkről, azok törekvéseiről szól, majd a Dumák és a sztolipini reform eredményeit, a forradalom leverése utáni orosz társadalmat jellemzi. Az oroszok I. világháborúban való részvételének tömör leírása után 1917-re koncentrál. Azt emeli ki, hogy 1917 februárja október kezdete volt, a két forradalmi szakasz egységes folyamat volt, amelyet csupán feltételesen, egyes politikai események mentén lehet szakaszolni. A szocialista forradalom alapvető követelései 1917 tavaszán fogalmazódtak meg. Oroszországban, „a kettős hatalom" a polgári Ideiglenes Kormány és a petrográdi Szovjet politikai kompromisszuma volt, ami valójában a kettős hatalomnélküliség állapotának bizonyult. A bolsevik hatalomátvétel, majd a forradalmi rend megteremtésének áttekintése után Lenin és a szovjet hatalom jellemzését adja, de nem feledkezik meg a forradalom művészetének eredményeiről sem. Az oroszországi polgárháború történéseit elénk tárva azt húzza alá, hogy az kiterjedésében és kegyetlenségében is a 20. század legdrámaibb polgárháborúja volt, ahol az áldozatok nagy száma nem a katonai ütközetek, hanem az azt követő véres leszámolások — fehér és vörös terror — eredménye volt. A polgárháború megváltoztatta az emberek meggyőződését, jövőképét. A hadikommunizmusnak nevezett szisztémát 1918 nyarától kezdték kiépíteni, amit 1921 tavaszán a NEP az új gazdaságpolitika vált fel. A gazdasági szerkezetet a NEP-korszakban megvizsgálva leszögezi, az az 1926-os népszámlálás tükrében olyan differenciált képet mutat, amelyben a megelőző periódusok és a NEP-korszak minden lényeges sajátossága tükröződik. A Szovjetunió létrejöttének (1922) és nemzetközi pozíciójának alakulását vázolva elemzi a 20-as évek közepére a párton belül elhatárolódott irányzatok küzdelmét, számba véve annak gazdasági és politikai- mentális tényezőit. A pártból a baloldali és leningrádi ellenzéket 1927. december 15-i pártkongresszuson távolították el, az ideológiai vita mögött személyi-hatalmi konfliktusok húzódtak meg. A szerző hangsúlyozza, hogy az ellenzék kizárása és száműzése politikai értelemben döntő lépés volt Sztálin diktatúrája felé: megkezdődött a sztálini rendszerváltás, amely az államszocializmus kiépítésének feltételéül szolgált. A párton belüli nyílt frakcióharcok Sztálin korlátlan személyi hatalmának megvalósításával zárultak le, 1929 decemberére. 1929, „a nagy áttörés" éve, az első ötéves terv keretei között elindult a szovjet mezőgazdaság kollektivizálása. A szociális feszültségek az ún. gabonaválság körülményei között tovább éleződtek. 1928-30 között az iparban nagyszabású iparosítási tervek megvalósítása folyt, s egyben a régi szakemberek „lecserélése", „megbízható" új szovjet értelmiség alkalmazása jellemezte a „nagy fordulat" időszakát. Az első koncepciós perek, valamint a Jobboldali ellenzék", Buharin híveinek eltávolítása a pártból a régi pártértelmiség megfélemlítését célozta. Krausz Tamás a szovjet tömegkultúra kialakulását vizsgálva záija le e korszak elemzését. Azt hangsúlyozza, hogy az igen különböző szellemi-politikai források összetevőjeként jött létre, s a fejlődését és össz-szövetségi színvonalát a szovjet kormányzat normatív előírások alapján határozta meg. Az első ötéves terv időszakában a falu átalakításában a kollektivizálás mellett fontos szerepet játszott az ún. kulturális védnökségi mozgalom. A sztálini korszakot elemezvén arról ír, hogy a kollektivizálás és a nagy fordulat befejezése után a gazdasági életben egyfajta „liberalizálás" következett be. A sztálini rendszer az állami tulajdon totalitására épült, ami tükröződött a kiépült politikai intézményrendszer működésében is. A kommunista párt a sztálini fordulat nyomán véglegesen elvesztette politikai párt jellegét, „állampártként" funkcionált. Sztálin személyi hatalma a párt- és az állami-politikai, valamint a gazdasági apparátusok bonyolult struktúrájára telepedett. A szerző kiemeli, hogy Sztálin hozta meg az alapvető döntéseket, de bennük különböző csoportérdekek összpontosultak. Sztálin kezdeményezte társaival szemben a terror felhasználását, hogy állandó rettegésben tartsa őket. Koncepciós perekre már a 20-as években is sor került, de a hatalmi konkurensek módszeres és végiggondolt megsemmisítése a 30-as években zajlott. A perek, a három nagy per 1936-1938 között azt tükrözték, hogy a személyi diktatúra megvalósítására a régi bolsevik gárda alkalmatlan. Sztálin a belügyi szervekre támaszkodva valósította meg korlátlan személyi hatalmát. A terror, a tisztogatások kiterjedtek minden területre, a tényleges adatok, amelyeket a szerző is közöl, csak néhány éve hozzáférhetők. Igaz, a terror a II. világháború kezdetekor alábbhagyott, valójában Sztálin halála