Századok – 1998

Történeti irodalom - Das Bild des Anderen in Siebenbürgen. Stereotype in einer multiethnischen Region (Ism.: Gángó Gábor) VI/1399

TÖRTÉNETI IRODALOM 1401 nemzetiségnek, szimpátiája ez esetben az elnyomottak oldalán áll, hiszen műveiben több helyütt is említést tesz a magyar hatóságok visszaéléseiről. A tanulmány szerzője a gáláns részletek kiemelésével lemond arról, hogy Bergner szövegeit a térség etnikai, társadalmi, politikai viszonyainak komplex vizsgálatát is lehetővé tevő forrásként kezelje. Ebben az esetben viszont több más vonatkozással is számot kellett volna vetnie, például Bergnernek az erdélyi szászokról írott kíméletlenül kritikus (természetesen túlzóan leegyszerűsítő) soraival: a szász közösség (a románokkal szemben is) önnön gőgjébe zárkózó, s ezért hanyatló kultúra (Bergner: Siebenbürgen, 37. skk.). Ildikó Melinda Mitu és Sarin Mitu A magyarok a románokról című tanulmánya Klaus Heitmann írása mellett a másik olyan szöveg, amely magyar vonatkozásai és 19. századi tárgya miatt különös érdeklődésünkre tarthat számot. Ez esetben szintén kihasználatlanul maradtak lehetőségek, melyeket a gazdag, sokrétű elemzésre alkalmas forrásanyag kínált. A szerzők magyar emlékírók, publicisták és szépírók művei alapján rekonstruálják azt a (lekicsinylőnek bizonyuló) képet, melyet a magyarok alkottak a románokról Erdélyben. Kitüntetett időpontnak tekintik a 19. század első évtizedeit, mikor is a gestákban vagy a 16-17. századi erdélyi történetíróknál olvasható kitételek újakkal kiegészülve örökítődtek át a megélénkülő reformkori publicisztikába. Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos és Széchenyi István említtetnek meg, mint magyar ideológusok, akik a pánszláv veszélyre figyelmeztették a közvéleményt (a kor emberei a szlávok családjába a románokat is beleértették). A kérdés elmélyült elemzése természetesen nem kérhető számon a szerzőkön, ám Széchenyi A kelet népei [!] című röpiratának említése e vonatkozásban mindenképpen több, mint félreértés. A tanulmány foglalkozik Jókai román tárgyú írásainak egynémelyikével is: a Szegény gazdagok rokonszenves és nemes lelkű román szereplőinek legtöbbjéről a szerzők megemlékeznek (Rudolf Bergner hódoló csodálatáról olvasva az itt nem említett szépséges Anica már korábban eszünkbe juthatott!) - de olvashatunk az Egy az Isten meg A Bárdy család véres jeleneteiről is. Ildikó Melinda Mitu és Sorin Mitu írásuk utolsó részében Ürmösy Sándor erdélyi evangélikus lelkész múvét vetik alá kritikai elemzésnek. A lábjegyzet csak sejteti, hogy Az elbujdosott magyarok Oláhországban (Kolozsvárt, Tilsch és fia bizománya, 1844) című írásról van szó. Vagyis nem erdélyi, hanem moldvai és havasalföldi útleírásról, amelynek tárgyalása nem magától értetődő a kötetben. Ürmösy az Erdélyből elszakadt székelyeket kereste fel, s művében nem az útközben látott emberek erkölcseit, hanem például a ploiesti és bukaresti kommunális állapotokat írta le itt nem részletezhetően erős nyelvű kritikával, melynek summája szerint „Plojest csak leány városa az ízlés csömörének, így Bukarest anya városa [annak] a' mi egyszer kedvtemető és finumság gyilkosa" (Ürmösy, 42.). Az emberek hátramaradottságát viszont, nemzeti előítéletek nélkül, társadalmi-politikai okokra vezeti vissza. Ürmösy bőven idézi egy román tanító szavait, mely szavak után, így írja, „pirultan távultam köréből" (Ürmösy, 65.) A tanító (latinul elmondott) szemrehányó beszéde szerint: „Oláhország is siratja másokkal együtt az erdélyi nemzedékünk pórgyermekeit, azért országunk gyűlölettel emlékezik a' magyar nemzetre, pedig úgy-é a' szomszédoknak jól kellene egymással élni? nem hiszem az úr is ne vette volna észre, hogy itt a magyarok millyen gyűlölségben vannak az oláh nemzet előtt, de itt azért még sem sanyargattatnak a' magyarok, mint a' magyarok között az oláhok - látja az úr?" (Ürmösy, 64.) Mindezek miatt túlzottan sommásnak tartom az összegzést, miszerint „Véleménye [t. i. Ürmösyé] szerint a románok romlottak, piszkosak, műveletlenek, babonások, elmaradottak és a fejlődés ellenségei" (80.), s ingatagnak az erre épített nagyívű kultűrkritikaiszociológiai elemzést. Ami a további tanulmányokat illeti: Simion Retegan tényfeltáró írásában az 1848-1871 közötti erdélyi román sajtó megnyilvánulásain keresztül mutatja be, miként rokonszenvezett a román közvélemény a német egységtörekvésekkel. A szászoknak az erdélyi zsidósággal szemben táplált előítéleteinek kialakulásával foglalkozik Nadia Badrus tanulmánya. Badrus széleskörű forrásfeltáró munkára támaszkodva, a 16. századtól a II. világháború végéig, azaz Johannes Lebelnek a zsidó vallás és történelem iránti érdeklődő odafordulását kifejező „De oppidio Thalmus"-ától a „Kirchliche Blätter" uszító hisztériájáig követi nyomon a szászok előítéleteinek változását. Tágabb összefüggésben vizsgálja Krista Zách. vallási tolerancia és előítélet kérdését az erdélyi multikulturális régióban. Elemzéseit a „Volkskirche", a „vallási türelem" és a „sztereotípiaképződés" fogalmai köré szervezi, s megkülönböztetett figyelmet szentel a 16-17. századi Erdélyi valláspolitikai viszonyainak. Michael Kroner nek Stephan Ludwig Roth az erdélyi népcsoportok együttéléséről című tanulmánya a 19. század első felében működő erdélyi lelkész, pedagógus és politikai publicista Roth életének és munkásságának új összefoglalását nyújtja, elsősorban a gyűjteményes Roth-kiadásnak, a per anyagainak és az újabb szakirodalomnak az eredményeire támaszkodva. Kroner egyfelől