Századok – 1998

Történeti irodalom - Nationale Frage und Vertreibung in der Tschechoslowakei und Ungarn 1938–1948 (Ism.: Tilkovszky Loránt) VI/1390

TÖRTÉNETI IRODALOM 1391 osztrák földön megindult zsidóellenes intézkedések, megfélemlítő akciók elől sokan menekültek Csehszlovákiába, így Felső-Ausztriából is dél-csehországi területekre, ahol azonban Csehszlovákia teljes felszámolása után a német birodalomba cseh-morva protektorátusként bekebelezett részen folytatott zsidóüldöző politika végső fokon a zsidók 1941-ben megkezdett deportálásához vezetett. Terezin sokak számára csupán átmeneti állomás volt Auschwitz felé. A szlovákiai zsidóság sorsáról nem készült referátum, pedig lett volna arról is mondanivaló. A magyarországi zsidóság veszteségeiről Stark Tamás statisztikai megalapozottságú tanulmánya számol be kivételesen angol nyelven — a világháború alatti, megnagyobbodott országterület vonatkozásában. Eszerint a Kárpátaljáról 1941-ben kiűzött és Kamenec Podolsknál legyilkolt 16 ezer, valamint az újvidéki „razzia" során 1942 januárjában megölt mintegy egyezer zsidó, s a haláltáborokban elpusztított 350 ezer deportált mellett 25 ezerre tehető a munkaszolgálatban, 10 ezerre a nyilas terror következtében életüket vesztettek száma, s ha számításba vesszük a szovjet fogságban elhalálozott mintegy 20 ezer zsidót is, úgy 400-450 ezerre tehető a magyarországi zsidóság teljes vesztesége, az ország akkori területét véve alapul. Arnold Suppan referátuma a Cseh-Morva Protektorátus társadalmi és gazdasági helyzetével foglalkozik egyfelől. Kitűnik belőle, hogy — különösen a Heydrick elleni merénylet megtorlásaként — a kemény kéz jelentős szerepet kapott ugyan időnként a protektorátusi német politikában — (főleg a lidicei és lezaky-i vérengzés ütött mély sebeket) —, de azt alapvetően a cseh-morva területnek a német hadiipar számára való nagy gazdasági jelentősége határozta meg. A munkásoknak igyekeztek kedvükben járni, a katonai szolgálat alól mentesítették őket. Benes londoni emigráns kormányának felhívásai szabotázsakciókra nem jártak eredménnyel. Másfelől az itteni németek háború utáni sorsára vet fényt ez a referátum. Már az 1945 májusi prágai felkelés során 15 ezer német lakos esett a kilengések áldozatául, majd hamarosan a „brünni halálmenet", az „aussig-i véres vasárnap" atrocitásai követeltek ezernyi német áldozatot. A németek „rendezett és humánus" kitelepítéséről hozott 1945 augusztus eleji potsdami határozatig már 750 ezer német jutott Cseh-Morvaországban a „vad elűzés" sorsára. A potsdami határozatnak megfelelően telepítettek ki azután még 1 millió 200 ezret Németország amerikai, 800 ezret szovjet megszállási zónájába, s 200 ezer kitelepített került Ausztriába. Suppan referátuma egy kronológiával is kiegészül, amely számadatokban gazdagon kíséri végig (már 1910-től) 1950-ig a német-osztrák-cseh konfliktus-komplexumot. Emilia Hrabovec referátuma a morvaországi németek eltávolításának azt az első szakaszát mutatja be részletes alapossággal, amely a „vad elűzés" jegyében ment végbe, s 1945 június-júliusban érte el csúcspontját, de Potsdam után is folytatódott 1945 decemberéig, amikorra megtörténtek az előkészületek a „reguláris transzportok" elindítására. Mindenféle kétes elemekből alakult „nemzeti milíciák", „forradalmi gárdák" kergették, hajszolták át a határon, sokszor gyalogszerrel, a legnagyobb kegyetlenséggel a németeket, távolabbról pedig az éppen újra szervezni kezdett csehszlovák hadsereg katonái kísérték a határig az általuk összeterelt német lakosokkal zsúfolt szerelvényeket. Azt, hogy a szudétanémetek közül hány emberélet esett áldozatául az elűzésnek, Jaroslav Kucera referátuma vizsgálja. Erősen hangsúlyozza az egyébként is főleg cseh becsléseken alapuló, szélsőséges határok közt mozgó statisztikák megbízhatatlanságát, s megkülönböztetendőnek tartja — (aligha meggyőzően) — az elűzés során kimerültségtől, éhezéstől, betegségben (tömegesen!) elpusztultakat, vagy (kétségbeesésükben) öngyilkosságot elkövetőket attól az emberveszteségtől, amit a meggyilkoltak száma fejez ki. Annyi bizonyos, hogy mindezek a szörnyűségek a „vad elűzés" időszakának és módszereinek jellegzetes velejárói. Dusán Kovác referátuma szerint Szlovákiában, ahonnan a német lakosság túlnyomó többsége már 1944 őszén eltávozott az SS áttelepítő különítménye által végrehajtott evakuáció során, egy 1945 júniusában visszatérőben lévő dobsinai csoport lemészárlásától eltekintve, a visszamaradott németekre 1946-ban rendezett kitelepítés várt. - Ide kívánkozik annak megjegyzése, hogy a magyarországi németek kényszerkitelepítése, amelyet a szülőföldjük elvesztésével ártatlanul sújtottak érthetően éreznek és neveznek elűzetésnek, akkor vette kezdetét 1946 januárjában, amikor már Csehszlovákiában és Lengyelországban is lezárult a „vad elűzés" időszaka, s átadta helyét a szervezett és ellenőrzött kitelepítésnek. A magyarországi németek kitelepítésének problematikájával Tóth Ágnes igen figyelemreméltó referátuma alapján ismerkedhetünk meg. Ö a magyarországi németek kálváriájának első stációjáról is szól: tízezreik elhurcolásáról Szovjetunióbeli munkatáborokba 1944 végén, 1945 elején egy, a magyarországi megszálló szovjet haderő főparancsnoksága által kiadott hadparancs alapján. Mint a telepítési kérdések legszakavatottabb ismerője világítja meg a földreformmal és a magyar menekültek, kiutasításra szántak elhelyezésével kapcsolatos összefüggéseket. Érzékelteti a háborúvesztes ország nehéz nemzetközi helyzetét, a szovjet vezetésű, elsősorban szovjet befolyást érvényesítő