Századok – 1998

Tanulmányok - Miskolczy Ambrus: „Mi a magyar?” Nemzetkarakterológia és nemzeti mitológia válaszútján VI/1263

1294 MISKOLCZY AMBRUS nyelvünk gótikus tornyait, fölfelé ívelő pátoszt hirdetni groteszk szobrok fintoraiban is méltóan a nyugati konstrukciókhoz és a misztikus fényszűrődések édességét árasztva". Az 1939-i teljes és a szerző által utólag külön jelölt szöveg: {Megnyilatkozik a stílus örökös nyugtalanságában egy tragikus tulajdonsága a magyarságnak: az önmagakeresés, a formáért való küszködés, belső vívódás, a soha-meg-nem-elégedés, a kifejezhetetlen kifejezésére irányuló vágy. Kifejezhetetlen azért, mert a magyarság sohasem elégedett meg azzal, hogy a művészi formatökélyben önmagát lássa, hogy az egyszer megtalált stílust örökérvényűnek, az igaz magyarság tükörének ismerje el. Mindig marad valami irracionális ismeretlen, ami még megnyilatkozásra vár és aminek önkifejeződése aztán az egész stílusképet megváltoztatja. Nálunk a tartalom mindig fontosabb volt a formánál. A magyarság nem a formát keresi, hanem önmagának a leglényegét, a definiálhatatlan, a nyelvében élni akaró magyarságot és ezt soha nem fogja nyelvvel megrögzíteni. Kétségbe kell-e esnünk a magyar stílus örökös újrakezdésein ? A stílus célja a küzdés maga. Ez a jövőbe-érző magyarságélmény nyilatkozik meg mindenütt Szent István óta, aki többnyelvű országot óhajtott és ezzel azt is föladatunkká tette, hogy asszimiláljunk magunkba a velünk élő népek értékes szókincsét; a kódexíró fáradozásaiban, hogy építse nyelvünk gótikus tornyait, fölfelé ívelő pátoszt hirdetni groteszk szobrok fintoraiban is méltóan a nyugati konstrukciókhoz és a misztikus fényszűrődések édességét árasztva".} Bár sok minden kimaradt ebből a tanulmányból, a legfontosabb azonban csak egyetlen szó, amelynek használata Szekfű Gyula szemlélete és frazeológiája ellen irányult: „A magyarság energiájának szintézise állítja Széchenyit is a nyelveszmény szolgálatába, midőn fölismeri a nyelv „mágusi befolyását", de teljes szabadságot ad az írónak a bűvös erő egyéni kifejtésére: „a legfennköltebb írók oly homályosak, hogy azok fenségét és mélységét, a velük rokonkeblűeken kívül, alig értheti és érheti el más"; - és midőn az {a liberális} asszimilációban látja a magyarság gazdagodását: „ha honi szavunk csak egy árnyalattal is mást jelent, mutassunk az idegen, minket gazdagító, s az anyanyelvvel majd-majd összeforrandó szó iránt éppen annyi vendégszeretetet, mint amennyivel régi magyar szokás szerint fogadjuk a jövevényt... az ember legszebb szabadságát, hogy szinte mindent kifejezhessen, ami lelkének rémlik, lelkében sejdül, benne rejtezik, ne áldozzuk föl színes előítéletnek..." A stílus szabadságáért való harc nemzeti probléma lesz Petőfinél is." A liberális szó maradt ki, aztán — Zolnai Béla gondolatának parafrázisát nyűjtva — az örök magyar liberalizmus — több mint egy oldalt kitevő — dicsérete; keserűen is írta a lapszélre: „Ez mind kimaradt." Éspedig a következő: , Д nemzetnek az a része, amelyik hivatva volt a vulgáris nyelvet európai színvonalra emelni, kétnyelvű gondolatvilágban élt, ha ugyan nem háromban, mert a polgárság kialakulásával a németség is számot tartott a magyar „nemzeti" anyanyelvnek ápolására. Soknyelvű szentistváni országunkban, a nyugati germánság és a déli törökség ütközői között szinte csodaszámba megy, hogy nyelvünk uralkodói jellegre tudott emelkedni; hogy volt idő, éppen a legviharosabb korszak, amikor a Balkán felé a magyar lett a nemzetközi érintkezések diplomáciai nyelve, sőt a moldvai fejedelemségben udvari nyelvvé emelkedett; hogy a legnagyobb elnyomatások idején, II. József alatt és a Bach-korszakban válik legbüszkébb kifejezőeszközévé a magyarságnak; hogy a trianoni kisebbségsorsra kárhoztatva meg tudott