Századok – 1998
Tanulmányok - Miskolczy Ambrus: „Mi a magyar?” Nemzetkarakterológia és nemzeti mitológia válaszútján VI/1263
NEMZETKARAKTEROLÓGIA ÉS NEMZETI MITOLÓGIA VÁLASZÚTJÁN 1283 rosszul elsajátított modorában és felhasználva a szélsőjobboldali lapok egész demagógiáját. Jól látom, Tanár Úr igen jóindulatú természetének nem áll jól a polémia, mint ahogy úgy látom, Illyés Gyula is igen téved, ha azt hiszi, hogy az irodalom nyer azzal, hogy mindenkinek és mindennek válogatás nélkül teret nyit a M[agyar] Cs[illag]-ban (pl. Veres Péter nyelvészkedő cikkei, Németh László bírálata és ellenbírálata). Ilyen esetben is a demagógia fog felülmaradni, mert a szelíd poéták és a jóhiszemű kritikusok nem győzik annyi torokkal és önkultusszal felvenni a versenyt. Választani kell, s aki azt hiszi, kompromisszummal meg lehet valamit menteni, az csak az ellenfélnek ad nyerget alája. Hát hagyjuk el az egészet, majd másutt próbálkozom. Ha valami más témája van, úja meg, beszéljünk róla; igen szép essayket kaptunk már tanár úrtól."5 5 Eckhardt maga is más témát választott, mint szerzőtársai. Megírta a máig legjobb imagológiai tanulmányt. Ugyanakkor ez: „A magyarság külföldi arcképe" a Mi a magyar? legtárgyszerűbb tanulmánya. Korántsem hevíti olyan szenvedély mint A francia szellemet. Máig is aktuális higgadtan érvelő szakmunka. Mindeddig senki nem vizsgálta a külföldi magyarságkép változásait a középkortól szinte napjainkig, bár atéma egyre népszerűbb. Sőt, nemcsak népszerű, hanem az imázs-alakítás politikai technika. Eckhardt Sándor tudta ezt. Tisztában lehetett a magyarságkép politikai jelentőségével. Figyelmeztetés minden sora. Illúziómentes az in médias res vágó kezdet is: „A magyarság nyugati rossz hírnevét a honfoglalás utáni hadjáratok alapozták meg. De ez az arckép, amely a magyarokról ekkor kialakul, sajátos módon nem a tapasztalaton, hanem tudálékos írói véleményeken nyugszik." Sablonok alakulnak ki, és ezek öröklődnek - figyelmeztet Eckhardt Sándor. Az ókorban született az a felfogás, amely szerint a népek jelleme az égövtől függ, és minél északabbra megyünk, minél hidegebb tájak felé, annál harciasabbak és vadabbak az emberek, és a végén olyanok lesznek mint vadállatok: beszélni sem igen tudnak. A bibliai Góg és Magóg népe lett az a borzalmas tömeg, amelytől Európa azért rettegett, mert úgy hitték, a végítélet előtt, annak közelgő jeleként előtör és elözönli a földet. Ezen barbárok hazája Szkítia. Lakói emberevők: emberhúst esznek és embervért isznak. A középkori krónikairodalomból néhány oldalnyi részlettel is szolgált Eckhardt Sándor, hogy végül az emberevő-sablonnak a magyar önarcképre való hatását is hangsúlyozza: , Aztán a krónikási tekintély és a szittya-magyar azonosítás címén a magyar történetírásba is behatol vérvád. Maga a Névtelen Jegyző veszi bele történetébe:,Ámde utóbb a szóban lévő nemzet a háborúskodásba belefáradva, olyan kegyetlenné fajult, hogy némelyek szerint, haragjában emberhúst evett, meg emberek vérét itta" Ez: „Első példája annak, — ami később oly gyakran fordul elő — hogy a magyar író nemzeti öntudatát a nyugati külföld befolyásolja, s még hozzá igen kedvezőtlen értelemben." Álljunk meg itt egy pillanatra Eckhardt Sándor módszerénél. Olykor valamiféle önlefegyverző beszorítottság érezteti hatását. Úgy felháborodott a magyar tudós a méltánytalanságon, hogy nem látta annak komikumát. Mert kifejezetten komikus, hogy román tankönyvek és kortárs francia történetíró is miként ragozták a vérvád 55 Magyar Tudoraányos Akadémia Kézirattára, (továbbiakban: MTAKK), Ms. 5972/192.
