Századok – 1998
Tanulmányok - Miskolczy Ambrus: „Mi a magyar?” Nemzetkarakterológia és nemzeti mitológia válaszútján VI/1263
1278 MISKOLCZY AMBRUS időkben és különösen 1789 után. Ez az oka annak, hogy a francia kultúra századokon keresztül a kultusz formáját öltötte."4 6 Szekfü Gyulát viszont ez a mítosz ott és akkor: 1939 Magyarországán csak taszíthatta. A jellemtant szaktudományok tárgyává akarta tenni, azt vallva, hogy „ily módon a nemzet képe sok vonásból fog adódni", ugyanakkor: „az egyes vonások azonban tudományos úton ismertetvén fel, pozitív bizonyosságot nyernek anélkül, hogy a szaktudomány határain túl nyúlnának, s ezzel ködbe vesznének."47 Szekfü Gyula azonban, amikor „A magyar jellem történetünkben" című zárótanulmányát összeállította, mintha vesztett volna valamit a „pozitív bizonyosság"-ba vetett hitéből, amikor az univerzalizmus és partikularizmus nagy dilemmáival találta magát szembe. Marxista történetírásunk a maga finom érzékenységével nem regisztrálta azt, ahogy Szekfü Gyula az „emberi természet identitását" a „történeti módszertan egyik alapelvé"-vé emelte, mintegy ellenpontozva azt, ahogy Ravasz László a nemzetet átteologizálta. „Az emberek — fejtegette Szekfü — mindenütt, minden korban, minden évszakban és éghajlat alatt ugyanazok, az élet ugyanazon törvényeinek engedelmeskedve sírnak és nevetnek, dolgoznak és henyélnek, csoportokba állanak és gyilkolják egymást." Szép hitvallás ez a fajelmélet barbár partikularizmusa ellenében. Érdekes, hogy ugyanakkor nem a keresztény univerzalizmusra hivatkozott Szekfü, hanem ismeretelméleti problémaként jelenítette meg az emberi természet identitását, mert: „épp ez teszi lehetővé a történetírást, megengedve a Föld bizonyos pontján és bizonyos korban álló történésznek, hogy a bárhol másutt és bármely más korban lejátszódó cselekményeket megértse és leírja".4 8 A népek nem Isten teremtményei, hanem különböző „természeti és történeti erők" összjátékaként kialakuló embercsoportok. És aztán „egy olyan hosszú ideig együttélő és olyan organikus embercsoport, minő a nép vagy nemzet, idők folyamán saját jelleget vesz fel, mely őt minden más néptől megkülönbözteti". Innen: a népi jelleg. Ezt „a természet és történet alakítja, módosítja, változtatja, sőt ezek a szülői is". Tehát nincs: „örök nép", nincs olyan archetípus, mint a nomád lovas, vagy a „magyar paraszt", nem lehet ,Ady Endréből múltunkat visszakövetkeztetni". Szekfü Gyula ilyetén minden népi és társadalmi tipológiát elvetett. Ugyanakkor érezte, hogy nagy társadalmi változás előtt állhat az ország, és ezek a változások óhatatlanul társadalmi tipológiák érvényesítésével fonódnak össze. Ezért próbált össznemzeti kategóriákat felvázolni. Ezek: magyarság, szegény nép és mindazok, akik nem felelősek az utolsó emberöltő hibáiért, végül: a szellem emberei. Ezek együtt alakítják ki az új vezető osztályt - mint ezt munkája utolsó mondataiban hangsúlyozta. Okkal vetődik fel a kérdés: miért van szükség nemzeti jellemre. Nos, a jellem a nemzetfenntartás és a túlélés eszköze, a szellemmel együtt. A jellem fővonásait — Bölcs Leó és ennek Hóman Bálint-i értelmezése nyomán — a következőkben látta Szekfü Gyula: „a magyarok szabadságszeretők, vitézek és körmönfont politizálok". De csak akkor, amikor él az ősi magyar egység vagy legalább annak igénye. Önmagához következetesen marasztalja el Szekfű Gyula a merev rendi tagolódást. Az 1526 előtti társadalmi és politikai töredezettségben „nem csoda, ha a nemzet örökölt belső szer-46 Curtius: i. m. 305-306. 47 Mi a magyar? 11. 48 Mi a magyar? 489.
