Századok – 1998
Tanulmányok - Miskolczy Ambrus: „Mi a magyar?” Nemzetkarakterológia és nemzeti mitológia válaszútján VI/1263
1270 MISKOLCZY AMBRUS 3. A Mi a magyar? jellege: Babits Mihály és Szekfü Gyula tanításai Messzemenően egyet lehet érteni Lackó Miklós véleményével: „a kötetnek két igazán jellegadó tanulmánya volt", Babits Mihályé és Szekfü Gyuláé. Ugyanakkor vitatható ez az ítélet, ha a jellegadó minősítés azt sugallná, hogy a többi tanulmány valamiféle általuk kifejtett tézist visszhangozna. Találó viszont ez az ítélet, ha a kötet sokszínűségére, valamiféle belső pluralizmusára utalna. Juhász Gyula erre ugyancsak a 80-as években hívta fel a figyelmet: „A tizenhárom tanulmány majd ugyanennyi véleményt tükrözött, mondhatnánk némi túlzással."1 8 Ugyanakkor csak két esszét ismertetett: Babitsét és Szekfüét. Kétségtelen, viszont hogy két pólust jelöl Babits és Szekfü — egymással is vitatkozó — eszmefuttatása. Az egyik az írói szabadság, a másik az ideológusi fegyelem terméke. De a különbség alapvetően tartalmi. aj Babits Mihály ellenmítosza Az író önmaga eszméit is megkérdőjelezte. Szűcs Jenő külön ki is emelte Babits Mihály a pozitív és termékeny szkepticizmusát. Mert: ,A magyar jellemről" írva azonnal megvallotta: „Különös kérdés, látszólag egészen egyszerű, valójában nagyon is bonyolult. Őszintén szólva, még megérteni is nehéz, nem hogy felelni rá. Mi a magyar? Felesleges vagy természetes kérdés ez? Úgy tör föl belőlünk, mint egy létprobléma, korszerűnek látszik és sürgősnek. Soha izgatottabban nem kérdeztük, mint ma. De ha egy kicsit sarokba szorítanak, kiderül, hogy voltaképp magunk se nagyon tudjuk, mit kérdezünk?"1 9 Aligha véletlen, hogy a költő Babits Mihály érezte és érzékeltette legjobban a normativitás korlátozó hatását. Ugyanakkor kérdései norma-igényt is tükröznek Jellemző, miként erősödött ez az igény, amikor a zsidótörvényre adott válasza a kézirattól a megjelent cikkig eljutott. Cikke kéziratos fogalmazványában — amelyben az általa törölt részeket szögletes zárójelbe tesszük — még nem találjuk, ami nyomdafestéket látott: „Én még mindig azt akarom hinni, hogy a zsidók és németek lesznek közöttünk előbb-utóbb igaz magyarokká." Új mozzanat az is, hogy „a magyarság" miután szakított a pogánysággal, „asszimilálni kezdte az idegent". „Az én feladatom: — olvassuk a kéziratban — [fenntartani] megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A [kenyér és hatalom után törtetők közt fenntartani] a kezdődő barbárság lármája közt fenntartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát! Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit! Nem vagyok magam, nemzetem legjobbjai épen így éreznek. Nyugodt vagyok: mindig lesznek, akik így éreznek. Az özönvíz nem fog minden csúcsot elborítani." A Magyar Nemzetben a következőképpen zárul a cikk: „Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát! Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei. Ha őket az áradat prédájául engedjük micsoda anyagi előny vigasztalhat? Akkor többé talán nem is a nemzet a nemzet. (Csak tömeg vagy állam.) S minden bizonnyal nem magyar a magyar!"20 18 Juhász: Uralkodó eszmék, 44. 19 Mi a magyar? Szerk. Szekfü Gyula. Bp. 1939. 37. 20 Babits Mihály. Esszék, tanulmányok. П. Bp. 1978. 568-573.; OSZKK, Fond III.
