Századok – 1998

Történeti irodalom - Jevrejszkij Antifasisztszkij Komityet v SZSZSZR. 1941–1948 (Ism.: Krausz Tamás) V/1202

TÖRTÉNETI IRODALOM 1205 bizonyítja, hogy a Sztálin-díj bizottság ülésére Minszkbe utazó Mihoelszt Sztálin közvetlen utasítására likvidálták, s a gyilkosokat — Sztálin kezdeményezésére — kitüntették. Ennek azonban nem mond ellent, (sőt!) hogy Sztálin olykor kifejezetten filoszemita kijelentéseket is tett. (Ismerjük ennek gyökereit a 30-as évekből.) Erről - a dokumentum-kötetben is gyakran szereplő — Ilja Ehrenburg is beszámolt híres életrajzi regényében Az emberek, évek, életem-ben, amit — éppen az itt emlegetett dokumentumok értelmezésével kapcsolatban — érdemes felidézni: „Utólag könnyen okos mindenki. 1949 tavaszán egy szót sem értettem az egészből. Most, hogy már tudunk egyet-mást, azt hiszem Sztálin sok mindent el tudott leplezni. Fagyejevtől tudom, hogy „a hazafiatlan kritikusok egy csoportja" elleni kampányt Sztálin utasítására indították meg. Egy hónap múlva vagy másfél hónappal később Sztálin összehívta a főszerkesztőket, és így beszélt: „Elvtársak, az álnevek kiteregetése megengedhetetlen eljárás — az ilyesmi antiszemitizmustól bűzlik —" A szóbeszéd az önkényt a végrehajtók számlájára írta, Sztálin olyan fényben tűnt fel, mintha ő állította volna le a dolgokat." (III. köt. 328. o.) Egyébként a Sztálin- és Lenin-díjas Mihoelszt gyászoló TASZSZ-jelentés még arról is megemlékezett, hogy a szovjet színházi élet nagy alakjától számos szervezet közül a ZSAB is elbúcsúzott, noha a Zsidó Antifasiszta Bizottság akkor már a végnapjait élte. Valószínűsíthető, hogy Sztálin már 1946-ban, sőt, talán még korábban szeretett volna megszabadulni a ZSAB-tól, amely „túl sok" autonómiát élvezett és egyfajta modellként szolgálhatott más etnikai kisebbségek számára is. Am ez nem volt egyszerű dolog, nemcsak azért, mert a zsidók szenvedései az egész világon együttérzést váltottak ki, hanem azért is, mert a szovjet zsidók érdemei a Nagy Honvédő Háború idején rendkívül jelentősek voltak, még ha a speciális apparátusi antiszemitizmus ezt szívesen elhallgatta, hiszen számos helyen a zsidó származású vagy zsidó nemzetiségű kommunista funkcionáriusok egyfajta konkurensként tűntek fel a nem-zsidó hivatalnokok szemében a hivatali-hatalmi pozíciókért folyó küzdelmek során. Nem szabad elfelejteni, hogy 1946 elején a párttagság 3,65%-a zsidó nemzetiségű volt, míg a lakosság körében a zsidók mintegy másfél százalékot tettek ki, az apparátusban is fennmaradt egyfajta „felülreprenzentáció", ami a zsidók értelmiségi súlyából fakadt. (Az antiszemitizmus mint társadalmi betegség szíveser. gyógyíttatta magát később másutt is a „felülreprezentáció" ideológiájával.) A zsidók háború alatti érdemei Sztálin és a Politikai Bizottság más tagjai számára is ismertek voltak, már csak azért is, mert évekig húzódott az ún. fekete könyv kiadásának kérdése, amely kötet éppen a zsidók háború alatti szerepét volt hivatva dokumentálni. Hiába volt a könyv angol nyelvű megjelentetése, végül az orosz nyelvű kiadás Ehrenburg minden erőfeszítése ellenére is elmaradt, amiről bőven olvashat dokumentumokat az érdeklődő olvasó. Különösképpen ellenszenvvel figyelték a szovjet vezetők a ZSAB nemzetközi tevékenységét, melynek középpontjában nemcsak a szovjet zsidó kultúra fejlesztése állt, hanem a humanista küldetésű nemzetközi zsidó kulturális élet támogatása is. M. Szuszlov például Mihoelsz és Fefer Zsdanovhoz írt kérését, miszerint a ZSAB képviseltetné magát egy lengyelországi zsidó kulturális konferencián, durván elutasította. 1946. dec. 6-i hivatalos feljegyzésében Szuszlov így reagált Zsdanovnak: (221. o.) „A Zsidó Antifasiszta Bizottság az ÖKB(B)P KB-ba javaslatot terjesztett elő arról, hogy képviselőiket küldjék el a zsidó kultúra kérdéseivel foglalkozó első konferenciára, amely december 8-án Varsóban ülésezik a lengyel zsidók KB-ának kezdeményezésére. A lengyel zsidó szervezetek mellett részt vesznek a konferencián más országok burzsoá zsidó szervezeteinek képviselői. A Központi Bizottság külpolitikai osztálya hibásnak tartja a ZSAB javaslatát a szovjet képviselők részvételéről a zsidó kultúra kérdéseivel foglalkozó konferencián, mert az kizárólagosan cionista jellegű rendezvény, ezért a javaslatot elveti". Szuszlov nevéhez számos ilyen elutasítás fűződik. Ugyanakkor a ZSAB vezetői elkövették azt a hibát, hogy felelevenítették — a Katasztrófát túlélő zsidó honfitársak egy csoportjának nyomására — a 20-as évek elején felmerült ötletet: legyen zsidó nemzeti otthon, „a Zsidó Szovjet Szocialista Köztársaság" a Krímben, ami megfelelt volna „a lenini-sztálini nemzetiségi politika szellemének" és „egyszersmindenkorra megoldaná a zsidó nép államjogi helyzetének problémáját". A terjedelmes krími dokumentumot Mihoelsz, Fefer és Epstejn írták alá (136-139. o.) Erről a javaslatról azonban az ott élő más nemzétiségűek hallani sem akartak. (A Krímben kiváló a termőföld minősége, eszményi a félsziget klímája stb.) A kötet dokumentumai jól ábrázolják azt a naivitást, ahogyan sok zsidó a krími „zsidó honfoglalást" egyszerű gazdasági aktusnak képzelte, nevezetesen, hogy a zsidók majd bebizonyítják: kánaánt csinálnak a Krímből. A valóságban ez természetesen nem gazdasági, hanem nagyon is szociális és politikai kérdés volt, amelyre „rátelepedhettek" a helyi hatalmi csoportosulások az antiszemitizmus felkorbácsolásával. Ez azonban mindig két élű fegyver volt, amennyiben az apparátusok az antiszemitizmus „elengedésével" önmagukkal szemben is felszabadítottak tiltakozási energiákat.