Századok – 1998

Történeti irodalom - Livezeanu Irina: Cultural politics in Greater Romania: Regionalism nation building and ethnic struggle 1918–1930 (Ism.: Stark Tamás) V/1192

1192 TÖRTÉNETI IRODALOM tikában" is ismertté vált. A gazdamozgalom többsíkú negyedszázados történetét — 1920-1945 — változásait áttekinthető táblázatba foglalta a szerző, így az mindenki számára közérthetővé vált. A Magyar Parasztszövetség és a kalászos gazdamozgalom kapcsolatáról külön részben olvashatunk. Az állami irányítás nélküli parasztszervezet létrejöttében 1941 őszén segítő szándékú közreműködőként Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter nevét kell megemlíteni. „Létrejöttét az ellenzéki Kisgazdapártnak köszönhette, valamint annak az igénynek, hogy levezesse a háborúval kitört társadalmi robbanást, felemelje a parasztság gazdálkodási és műveltségi szintjét." A 20. század első felében különösen nagy lendületet vett „zöldmező-mozgalom".európai és hazai történetéről, változásairól és annak termelési, gazdálkodási kultúrát javító eredményeiről is jó összefoglalást találunk az egymásra épülő, de önálló tanulmányokként is kezelhető kötetben. „A zöldmező-gazdálkodás a mezőgazdasági termelési rendszerekben a rét- és legelőterületek intenzív fejlesztésének, a racionális takarmány-gazdálkodásnak megvalósítását tűzte ki célul... Az állandó problémaként felmerülő magas üzemköltség az intenzív zöldmező-gazdálkodás segítségével 25-30%os csökkentést eredményezhetett." A gazdaképzés a második világháborút követően c. TV fejezetben a mezőgazdasági szakképzés Európa nyugati országaiban és Magyarországon történő változásit ismerteti. Nyugat-Európa országaiban „a gazdaképzési rendszerekben a téli gazdasági iskoláknak volt elsőrendű szerepe, a második világháborút követően is ezek mutatták a folyamatosságot", kiegészítve a tanácsadó szolgálatokkal. A magyar rendszer átalakulása is a folyamatosság jegyében indult 1945 után. A gazdatársadalom szakképzésében kiemelkedő szerepe a Magyar Parasztszövetségnek volt, amely legszorosabb kapcsolatot a Kisgazdapárttal tartott. A Parasztszövetség országos vezetői egyben a Kisgazdapárt vezető politikusai is voltak. Ezért is érthető, bár el nem fogadható, hogy a koalíciós időszak kommunista irányítású „szalámi-taktikája" a Parasztszövetséget is elérte. Az 1949 utáni gazdaképzést Szávai a „megszakítottság" kifejezéssel minősíti. Az új politikai keretek közé nemcsak a magángazdálkodás, hanem az erre felkészítő gazdaképzési rendszer sem fért bele. Mindezzel az a folyamat szakadt meg hosszú évtizedekre — feltételezhetően pótolhatatlan veszteségeket okozva — amelyre nagyon jellemző a szerző alábbi megállapítása: „A mezőgazdasági szakképzési intézmények a természetes gazdasági szerepük mellett jelentős kultúraközvetítő hatást is gyakoroltak az adott terület társadalmára." Szávai Ferenc könyvét jól szerkesztett historiográfiai összefoglalás, forrás- és irodalomjegyzék, jegyzetapparátus, valamint német-, angolnyelvű tartalomjegyzék és összefoglalás teszi teljessé. Huszár Zoltán Irina Livezeanu CULTURAL POLITICS IN GREATER ROMANIA: REGIONALISM, NATION BUILDING, AND ETHNIC STRUGGLE, 1918-1930 Ithaca, N. Y. Cornell University Press, 1995. 340 o. KULTÚRPOLITIKA A MEGNAGYOBBODOTT ROMÁNIÁBAN. REGIONALIZMUS, NEMZETÉPÍTÉS ÉS ETNIKAI KÜZDELEM, 1918-1930 Címe alapján ez a könyv nem kelt nagy figyelmet. A Pittsburgh-i egyetem professzora, Irina Livezeanu látszatra csupán egy viszonylag eseménytelen évtized perifériálisnak tűnő belpolitikai kérdésének, a kultúrpolitikának a bemutatására vállalkozott. Tartalmában azonban Románia egész huszadik századi történetéről szól ez a mű, mert a szerző által bemutatott „nagy nemzetépítési program" évtizedekre meghatározta az ország sorsát. A háromszáznegyven oldalas könyvben sok olyan ténnyel, adattal is találkozunk, melyek a magyar olvasó előtt általában ismertek. Az ismert részletek azonban itt olyan átfogó és egységes történelmi képpé állnak össze, amely elősegíti a vizsgált évtized előtti és utáni események megértését is. Románia már a balkáni háborúkból is győztesen és területnyereséggel került ki, az ország szerencsecsillaga azonban kétségkívül az első világháború befejezésekor állt a legmagasabban. A rendkívüli siker azonban egyben óriási kihívásokat is jelentett. Bár a román történészek és politikusok az újonnan szerzett területeknek az Óromániával való évszázados összetartozását hangsúlyozták, Besszarábia, Bukovina és Erdély „megemésztése" nehéz feladatnak ígérkezett. Az új országrészek integrálása a háború utáni román kormányok számára alapvető stratégiai, nemzetbiz-