Századok – 1998
Történeti irodalom - Tomka Béla: Magyarországi pénzintézetek rövid története 1836–1947 (Ism.: Tulok Péter) V/1179
1180 TÖRTÉNETI IRODALOM 1872-73-ra tehető. Ekkor 550 pénzintézeti Rt. alakult, köztük számos külföldi cég. A tőzsdeélet szinte töretlenül fejlődött, volna, de az Európán végigsöprő 1873-as tőzsdekrach Magyarországon is éreztette hatását. Mintegy 50 bank ment csődbe, és csak a legnagyobb bankok maradtak a piacon. A regenerálódás utáni évek alatt átláthatóvá lett a magyar pénzügyi helyzet, a piacot különböző befektetési formákban felosztották a bankok. A fióképítés volt a legfontosabb céljuk. A magyarországi hitelintézetek aranykorának azonban kétségkívül az 1880-as évek eleje és az I. világháború közötti időszakot tekinthetjük. A nyugateurópai valutákhoz képest egyre inkább elmaradottabb ezüst alapú forintot 1892-ben Wekerle Sándor pénzügyminiszter aranyalapú koronára konvertálta át. A magyar hitelrendszer egyik fő jellemzőjévé a hitelintézetek rendkívül magas száma vált. Hazánk a banksúrűség terén 1890 után lépett mérsékelt kategóriába. 1909-ben pedig a magas kategóriába lépett. Fontos tény, és az 1890-es évekre jellemző a bankok ipar pártoló tevékenysége. Ezen kívül a közlekedési társaságok létrehozása is a bankok tevékenységéhez kötődött. Ilyen volt pl. a Magyar Helyi Érdekű Vasút alapítása. Az I. világháborút megelőző időszak feszültsége gazdasági téren is megjelent: megkezdődött az árfolyamok fokozatos lemorzsolódása. A háború kitörése után a korona árfolyama jelentősen esett. A háború alatt nagy összegű állami tartozások halmozódtak fel az Osztrák-Magyar Bankkal szemben. A költségvetés hiányát a kormány hadikölcsönök kibocsátásával igyekezett ellensúlyozni. A háborús évek alatt a jelzálog üzlet stagnált, mert az inflálódott pénzbőség eredményeként egyre többen fizették vissza adósságukat. A háború utáni zavaros időszak, főként a proletárdiktatúra nem kedvezett a bankoknak.: a széfeket zárolták, a bankvezetőket elmozdították posztjukról, a széfek kifosztását csak nehezen sikerült megakadályozni. A Tanácskormány a pénzforgalom akadozásának megszüntetésére az Osztrák-Magyar Bank jegyeit kezdte el kibocsátani. Ezeket fehér pénznek hívták, mert a hátukon nem volt színnyomás. A lakosság azonban továbbra is az eddig használatban lévő pénzeket kereste, melyeknek különösen vidéken jelentős felára éilakult ki. A trianoni döntés után a magyarországi bankok életében komoly törést okozott a fiókhálózatok jelentős részének új országba kerülése, melyek működését megnehezítették az ellenségesen viselkedő hatóságok. A pénzügyi igazgatásnak ugyancsak nagy nehézségekkel kellett szembenéznie 1921 őszétől: az inflációval. Ennek oka a fedezetlen papírpénz-kibocsátás volt. Érdekesség, hogy az infláció idején Budapesten a bankok száma ugrásszerűen megnőtt, mert a magánbankházak arra törekedtek, hogy az inflációs konjunktúra által kínált profitlehetőségeket kihasználják, s e bankok többsége a stabilizáció után meg is szűnt. A labilis magyarországi pénzügyi rendszer konszolidációja 1923-tól keltezhető, amikor a Népszövetség küldöttei Magyarországra érkeztek a gazdasági helyzet tanulmányozására, és elkészítették szanálási programjukat. Az ország pénzügyeinek rendbetételét kb. 250 millió aranykorona tőkeinjekcióval vélték megvalósíthatónak. 1924-ben az infláció felgyorsult, és a nagy mennyiségben forgalomba lévő pénz elérte az egy billió koronát. A kormány azonnali intézkedésekkel stabilizálta a rendet. Ekkor alakult meg a Magyar Nemzeti Bank is. A költségvetési hiány megszűnt, és megszülettek a stabilizációs törvények. A Magyar Nemzeti Bank létrejöttével megállt a korona értékcsökkenése. A stabilizált aranykorona mellett 1925 novemberében bevezették a pengő értéket, majd 1927 január elsején megtörtént a teljes áttérés az új pénznemre. A pénzintézetek tőkeállománya főként az idegen tőkék terén gyarapodott gyorsan: 2 milliárd pengőről 1928-ra közel 4 milliárdra. A bankrendszer, illetve a hitelrendszer fejlődése egészen 1931-ig tartott, bár a New-York-i 1929-es őszi tőzsdekrach a magyarországi pénzügyi helyzetre is hatással volt. A nyugtalanság miatti devizavásárlások fokozódtak, melyek csökkentették a jegybank valuta és érckészletét, mégpedig olyan mértékben, hogy fennállt a pánikszerű betétkivonás veszélye. Ennek elkerülésére hazánkban is háromnapos bankzárlatot rendeltek el. A bankok megnyitása után is csak a betétek 5 %-át lehetett kivenni. Néhány hét után azonban teljesen feloldották a betétkivételi korlátozásokat. Öszszességében a magyar bankok nemzetközi összehasonlításban nézve aránylag kis áldozatokkal jutottak túl a válságon. A bankok tőkefelszívó képessége csökkent, mert új banktípusként megjelentek a lakásépítési hitelintézetek. A banki betétállományok 1937-re szinte elérték az 1930-as szintet, de az 1938-as politikai események ismét jelentős visszaesést hoztak, és megindult az értékek átmentése, tárgyi értékekbe való fektetése. Az állami túlsúly a banki életben az 1938-as győri programban meghirdetett állami beruházási terv bejelentését követően tovább növekedett, mert a főként fegyverkezési tervek megvalósítása hitelekből történt. A II. világháború idején a pénzszükséglet megnőtt, amelyet 1944 márciusától kizárólag fedezetlen jegykibocsátással igyekeztek biztosítani. A német megszállás komoly károkat okozott a hitelügyletekben, nem is beszélve a zsidó törvények okozta korlátozásokról, amelyek a
