Századok – 1998
Tanulmányok - Tófalvi Zoltán: Az 1956-os magyar forradalom visszhangja Romániában; Erdélyben V/989
AZ 56-OS FORRADALOM VISSZHANGJA ROMÁNIÁBAN, ERDÉLYBEN 1007 A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézeten 1959-ben valóságos terrorhullám sepert végig. Csatlós János és Csatlós Katalin marosvásárhelyi lakosok (Sáros utca 8. szám) így siratják ma is teológus fiukat: „Csaba fiunkat 1959. március 14-ről 15-re virradó éjszaka hurcolták el a kolozsvári Református Teológia bentlakásából, mint negyedéves hallgatót, ugyanakkor elhurcoltak — ha jól tudjuk — nyolc vagy kilenc (kilenc - T. Z.) teológust, köztük, hajói emlékszünk, Márton Attilát, Miklós Istvánt, Sós Ferencet. A vád az volt ellenük, hogy a Román Népköztársaság megdöntésére és a Román Munkáspárt megbuktatására szervezkedtek, az 1956-os magyarországi forradalmi események idején a fiunk is gyászszalagot hordott, az ottani harcokban elesett magyar ifjakra emlékezve. A vádiratban az is szerepelt, hogy együttérzett a „bűnös és gálád" magyarországi ifjakkal. A tárgyalás során meg is kérdezte a fiunkat a Katonai Törvényszék elnöke: „Hogyha Kolozsváron is sor került volna egy olyan „bűnös" lázadásra a rendszer ellen, mint Magyarországon, résztvett volna-e a felkelésben?" A fiunk azt felelte: „Ha a többi magyar ifjú ment volna, akkor ő is velük tartott volna". Erre a hadbíró kijelentette, hogy „az akarat egyenlő a tettel, tehát ez sűlyosbító körülménynek számít." A 8 évi börtönítéleten kívül még 5 évi politikai jogvesztésre, teljes vagyonelkobzásra ítélték, és kizárták Románia összes főiskolájáról. Hogy Csaba fiunk 1959. május 22-én történt elítélése után milyen utat vagy utakat tett meg, milyen és hány börtönben raboskodott, és milyen körülmények között kötött ki a szamosújvári politikai elítéltek börtönében, nem tudjuk, mert erről fiunk sohasem beszélt, sem nekünk, a szülőknek, sem a testvéreinek, sem a későbbi feleségének. Nem akarta szeretteit szenvedéseinek és kínzásainak felemlegetésével terhelni." (Ezért a megrázó vallomásért köszönetet mondok nemcsak a szülőnek hanem Miklós László újságíró barátomnak, a börtönviselt lelkészek életútját bemutató kötet szerkesztőjének is.) 1958. április 10-e és augusztus 4-e között 21 személyt tartóztattak le a betiltott Bethánia Egylet földalatti továbbműködtetése ürügyén. Az első letartóztatottak között volt Lőrincz János, akkor mikóújfalusi református lelkész, (jelenleg Érmihályfalván él) Bakó Pál és Nagy Jenő marosvásárhelyi laikus egyházi ember. Letartóztatták Szilágyi Sándor, Visky Ferenc, Antal Sándor (azóta elhunyt), Jakab Sándor református lelkészeket. A letartóztatottak között nyolc református lelkész volt, két tisztviselőnő, egy diakonissza, a többiek presbiterek, egyszerű egyháztagok voltak. A letartóztatottakat Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Nagyváradon ítélték el, három csoportban, 5-22 év közötti javítófogházra, illetve kényszermunkára. A legsúlyosabb börtönbüntetésre Szilágyi Sándort (elhunyt), Visky Ferencet (jelenleg Nagyváradon él) ítélték. Visky Ferenc feleségét hét kicsi gyerekkel a bärägani Olaruba, kényszerlakhelyre költöztették. Szilágyi Sándor Boldog rabság című kötetében, Visky Ferenc tanulmányok sorában írta meg börtönélményeit. Börtönben sínylődött az unitárius egyház több jeles tanára, lelkésze, teológusa: Simény Domokos püspökhelyettes, teológiai tanár, Erdő János, a későbbi unitárius püspök (elhunyt 1996-ban), Nyitrai Mózes és felesége, Deák Berta, homoródkarácsonyfalvi lelkész, Kelemen Imre, a székelyudvarhelyi unitárius egyházkerület esperese, Szabó Dezső, Léta Áron lelkészek, Nyitrai Levente, Kelemen Csongor, Sándor Balázs teológus, Ambrus Imre római katolikus lelkész.
