Századok – 1998

Történeti irodalom - Tőkei Ferenc: Tőke Ferenc históriás énekei (Ism.: Varga J. János) IV/972

TÖRTÉNETI IRODALOM 973 eset volt akkoriban, a protestánsok a maguk térítő céljaira mindenütt felhasználták. Tőke Ferenc is az olasz jogtudós példájával kívánt hatni az egyházközségében rekatolizálni készülődőkre. Az igaz hit erejével magyarázza a szívéhez közel álló szigetiek török elleni győzelmét is a História obsidionis insulae Antemi,...-ben (1556). A Tinódi Crontcája egy példányának hozzákötött lapjain fennmaradt históriás ének azonban nemcsak a protestáns Horváth Márk katonai helytállását örökíti meg, hanem az ostrom esztendejében elhunyt Tinódi Sebestyénnek is emléket állít. A végeken zajló küzdelem egykori lantosának, az immár „égi muzsikát" hallgató Tinódinak méltó földi társa volt Tőke Ferenc. Bár előadása nehézkes és rímelése többnyire egyszerű, Szilády Áron véleménye szerint „az események gyors énekbe foglalása és a történeti hűség tekintetében bátran Tinódi mellé állítható,..." a nyelvi lelemény, az ügyes fordulatok és hasonlatok alkalmazása terén pedig akár elébe is tehető. Az alsólindvai gyülekezet „hitehagyói"-t találóan szélfútta nádszálként emlegeti a Spira Ferencről írt énekében: „Az tudatlan község ingadozó nádszál, Az honnét keménben fii az szél oda áll, Erőssen hajlódoz miképpen az nádszál, Az igaz hit mellül gyorsan más felé áll." Verselésével helyenként meglepi az olvasót, mert a később magyarosnak elnevezett strófát ügyesen alkalmazza. Miközben megmosolyogni valóan állítja elénk a Szigetvárt ostromló, tehetetlen budai pasát, jó ritmusban „kopognak" a hangsúlyos sorok: „Ali basa esék gondba bánatba, Szakállát is megszaggatta gondjába,..." Majd ekként szólaltatja meg a védőket dicsérő török vezért: „Magyaroknak valáhun mely hitek volt, Az egy várba mindenestül hordták volt,..." Végül tetszetős sorokba szedi az egyik várvédő önfeláldozását: „Egy kapitány jó Topordy Benedek, Ki sokáig szolgála az Szigetnek, Megjelenté hévségét a királynak, Halálával szolgált ő az országnak." Nem kevesebb tehetségről tanúskodnak Tőke Ferenc 8-12 soros latin nyelvű sírversei. Istvánffy Pálét már említettük, a második Erzsébeté, Pál úr korán elhunyt leányáé, míg a harmadik egy ismeretlen hajadoné, aki vigasztalja halálán kesergő anyját. Mindhárom epithafium verselése időmértékes, helyenként hibátlanul „lépdelnek" a verslábak, amihez minden bizonnyal a fordító, Szepes Erika műértő gondja is hozzájárult. íme két sor mutatóban Istvánffy Páléból: „Ebben a sírban lelt a kiváló Pál nyugodalmat, Híre nagyobb, nemesebb, mint a családi erény." És kettő az ismeretlen leányéból: „Könnyes, drága anyám, sose sírj, hogy elért a halál már, Súlyos volt az a kór, s boldog a mennyei lét." Tőke két nagyobb éneke és sírfeliratai elé rövid bevezetőt írt Tőkei Ferenc. Ebben felveti elveszített csatáinkhoz, történelmi kudarcainkhoz fűződő sajátos viszonyunkat. Miért emlékezünk meg ma is a Szigetet „hősiesen elveszítő" Zrínyi Miklósról, és miért feledtük el Horváth Márkot, aki megtartotta a várat? Tőkei egyetértően idézi Nemeskürty István hasonló kérdésfelvetését: „Vajha ünnepelnénk mi is ma oly lelkesen a Szigetvárt megvédő és a törököt elkergető Horvát Márkot, mint ahogyan Alsólindván Tőke Ferenc ünnepelte őt. De már a nevét sem igen tudjuk; azért-e mert nem halt meg látványosan száz arannyal a zsebében, hanem életben maradt, és sikerrel teljesítette kötelességét?" Tőkei Ferenc vallási téren keresi a magyarázatot. A szigetvári Zrínyi Miklós fiát, Györgyöt idézi fel — Zoványi Jenő szavaival —, aki a kegyetlenségig menő módon bánt a katolikus papokkal, s meg se tűrte őket birtokain." Lehetséges — kérdezi —, hogy a szigeti hős megünneplésével ezt a dicstelen reformációs múltat kellett kitörölni a Zrínyiek történetéből? Aligha. Úgy tűnik, mélyebb rétegekben kell keresnünk a választ. Talán közelebb jutott az igazsághoz Ottlik Géza az Iskola a határon című regényében, ahol a következőket íija: „A mohácsi csata 400. évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni. De hát aki a győzelmet ünnepelhette volna itt most, a hatalmas Ottomán birodalom már nem volt sehol. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára a szívós Habsburg császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, amelyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való, fontosabb dolognak