Századok – 1997
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557
BISMARCK, ANDRÁSSY ÉS A BALKÁNI VÁLSÁG 1875-1877-BEN 577 de ez alkalommal sem mulasztotta el, hogy Gorcsakovot gyanússá tegye a kancellár előtt.14 0 A német külügyminisztérium aktáiból kiviláglik, hogy Bismarck figyelemmel kísérte a reichstadti találkozóról beérkező információkat. A margináliák tanúsága szerint Dönhoff július 11-i hosszú jelentését is végigolvasta, és kétkedését fejezte ki, hogy Gorcsakov unalmában kezdeményezte volna 1870 novemberében a párizsi szerződés revízióját (Andrássy szerint maga az orosz kancellár nyilatkozott így), de egyéb észrevételt nem tett. Stolberg szeptember 13-i jelentéséhez sok széljegyzetet fűzött, és ennek alapján készült a bécsi nagykövet számára a szeptember 22-én expediált instrukció. Ebben az állt, hogy a közlemény nem sok újdonságot tartalmaz és a megállapodásban foglaltakat az idő részben már túlhaladta, valamint az, hogy Bosznia birtokbavétele Németországnak nem okoz gondot, és az Angliánál is aligha ütközik ellenállásba. Az utasításból nem érződik, hogy Bismarck a titkolózás miatt megneheztelt volna Andrássyra, inkább lekötelezettnek tartotta magát a bizalmas értesítésért.141 Neheztelés inkább I. Vilmosnál volt tapasztalható, aki Raphael Hübner báró előtt rosszallotta, hogy elhallgatták előle, hogy Reichstadtban megbeszéltek bizonyos eshetőségeket.142 A Reichstadt körüli titkolózás azonban Bismarck fölött sem múlt el nyomtalanul. Emlékirataiban többször visszatért reá, és mindig a lehetséges kaunitzi koalíció összefüggésében említette, és a Németország iránt egyébként jóhiszeműnek mondott Andrássyt is megfeddte.143 Ha ez közel két évtized múltán is így volt, feltehető, hogy a Monarchia és Oroszország közötti külön megállapodás 1876-ban sem gyarapította az osztrák-magyar külügyminiszter Berlinben felhalmozott bizalmi tőkéjét. * A reichstadti találkozó idején Szerbia és Montenegró már egy hete hadiállapotban volt Törökországgal. A két vazallus fejedelemség előbb azzal az igénnyel lépett fel, hogy a Porta bízza meg őket Bosznia és Hercegovina megszállásával és igazgatásával, majd miután elutasító választ kaptak, június 30-án, illetve július 1-én hadüzenetet küldtek Konstantinápolyba. A fegyveres fellépés tulajdonképpen nem okozott meglepetést. Nikita montenegrói fejedelem már régóta készült a támadásra, és hogy Milán szerb fejedelem 1876 júniusában Jovan Riszticset bízta meg kormányalakítással, azt jelezte, hogy Belgrádban is fölülkerekedett a háborús irányzat. Egyébként a két délszláv fejedelemség latens módon eddig is hadviselő t volt: a felkelők tőlük kaptak pénzt és fegyvert, és soraikban nagyszámú szerb és montenegrói önkéntes is harcolt. A nyílt színvallásra az utolsó lökést azt a félelem adta meg, hogy a nagyhatalmak előbb vagy utóbb megbízzák a Monarchiát Bosznia-Hercegovina megszállásával. Azzal, hogy ők maguk masíroznak be a felkelő tartományokba, kész helyzet elé akarták állítani Európát. Kalandor hazardírozásnak tűnhetett az eljárás mind Törökországgal, mind a nagyhatalmakkal szemben, Szerbia és Montenegró azonban abból merített bátorságot, hogy maga mögött tudta a nemhivatalos Oroszországot. Ez utóbbi valóban tanújelét adta, hogy rokonszenvezik a felszabadulásukért küzdő balkáni szláv népekkel, és hogy kész a segítőkész együttműködésre. A szláv küldetéstudat
