Századok – 1997

Közlemények - Fodor Pál: Együttműködés és válság a 15–17. századi oszmán–zsidó kapcsolatokban IV/895

OSZMÁN-ZSIDÓ KAPCSOLATOK 907 efféle dolgokra...".3

9

Más utazók beszámolói szerint a zsidók azzal tették nélkülözhetetlenné magukat, hogy megtanították a törököknek a tűzfegyverek (ágyúk, puskák) és a jó puskapor készítésének és használatának módját. A zsidók viszont rendkívül hálásak voltak a kedvezményekért, a védelemért, azért, hogy zavartalanul látogathatták a Szentföldet. Szülejmánt kiváltképpen tisztelték amiatt, hogy az 1530-as évek végén helyreállíttatta Jeruzsálem falait. A viszony különlegességét érzékelteti, hogy az uralkodót a zsidó írásokban sem nevezték gójnak, sőt, egy rabbi egyenesen úgy vélekedett, hogy „aki nem tiszteli uralkodónk, az igazságos és hatalmas király méltóságát, jobb lett volna, ha meg sem születik. Mert ugyanúgy kötelező megfogadni szavát, végrehajtani törvényeit és parancsait, mint ahogy kötelező teljesíteni a világegyetem királyának parancsait és törvényeit".4

0 A szúlejmáni aranykor elmúltával, a 16. század utolsó harmadában aztán megint jelentkeztek és szemmel láthatóan sűrűsödtek a zsidók elleni panaszok, ami nyilvánvalóan összefüggött az akkoriban kibontakozó és az oszmán társadalmat alapjaiban megrázó pénzügyi válsággal.4

1

Miután a zsidók kulcsszerepet játszottak ezen a területen, nem meglepő, ha sokan őket tették felelőssé a gazdasági bajokért.4

2

A kortárs krónikaíró, Szelaniki Musztafa, aki rendkívül elmarasztaló véleményt nyilvánít III. Murád (1574—1595) uralkodásáról, azt rótta föl a szultán egyik legfőbb hibájául, hogy hagyta szétesni az oszmán pénzrendszert, s a készpénzbevétel bűvöletében megengedte, hogy a zsidó adóbérlők a mértéktelenül fölvert bérleti díjakkal tönkretegyék a főváros és a birodalom kereskedelmét.43

Az általános válság közepette a kormányzat maga is merevebbé vált, s részben iszlám önazonosságának kidomborításával próbálta ellensúlyozni politikai, katonai és gazdasági kudarcait. Ennek jegyében szigorúbban lépett fel a vallási kisebbségekkel, illetve azoknak a zimmi státussal összeférhetetlen, „engedetlen viselkedésével" szemben, és időnként hajlandó volt elvenni a zsidóknak korábban biztosított jogokból is, hogy igazolja magát muszlim alattvalói előtt. A fentebb már említett 1583. évi rendeletet a birodalmi tanács muszlim kereskedők kérésére adta ki, akik amiatt panaszkodtak, hogy az isztambuli vámhelyeken kénytelenek megalázkodni az előírtnál jóval több illetéket követelő zsidó adóbérlők és azok szolgái előtt; mélyen sérti őket és igaz vallásukat, hogy amíg nem szólítják uramnak a zsidó hivatalnokokat, addig azok nem hajlandók foglalkozni velük. A rendeletben ezért eltörölték a zsidó vállalkozók újításait, és megtiltották nekik, hogy olyan zsidó szolgákat alkalmazzanak, akiknek neve nem szerepel kinevezési irataikban.44

A kormányzati magatartás változására utalt, hogy az 1579-ben elhunyt Jószéf Nászi vagyonát lefoglalták a kincstár számára, s hogy a korábbi mentességeket semmibe véve a zsidókra is több ízben vetettek ki rendkívüli adókat.45

A zűrzavaros 1590-es években ismét feléledtek a vérvádak.4

6

Az érdekelt muszlim körök nyomására a századfordulótól kezdve sorozatosan muszlimokkal váltották fel a zsidó udvari orvosokat, aminek az lett az eredménye, hogy a 17. század közepén a testületnek már csak egyharmadát tették ki a zsidók (korábban általában a felét).4

7 De történtek ennél sokkal cifrább dolgok is. 1600-ban a feldühödött udvari szpáhik megölték a zsidó kirát, azt a hölgyet, aki a hárem asszonyai (elsősorban az anyaszultánnő) számára szállított ruhákat és más holmikat, s egyúttal közvetítői és ügynöki megbízásokat is teljesített nekik. Miután a kira volt a legfontosabb